Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csernák Amarilla

Az alapjegyek jegyében
Kilián László A fa mítosza (Niomé I.) című könyvéről

‹Kilián László: A fa mítosza (Kilencvenegy porcióban) [Niomé I.], Napkút Kiadó, Budapest, 2017›

Minden bizonnyal lesz majd egyszer „Niomé II.” rész… (Vagy születik akár még „Niomé III.” is.) Egyelőre a szerző „Niomé”-sorozatának első könyvénél vagyunk. A Kilián Lászlótól megszokott filozofikus költőiség emez p(r)óz(áj)a 12 fejezetre oszló regény (?, ’könyv’), amivel — persze, miért ne gondolhatnánk az ószövetségi 12 törzsre is még?! — rögtön „klasszikus” (görög vagy római) veretesség telepszik az elbeszélt tájakra. Mely tájak valóban klasszikus ízeket engednek felérezni, amennyiben a mediterrán antikvitás mitológiájához vezetnek szálaik földrajzilag, biológiailag. Legalábbis részben — ám nem éppen kis részben! Engedtessék meg az értelmezőnek, ha egy ilyen tekintetben biztosan figyelembe vehető momentumnál szúrja le tétova tájékozódásának körzőhegyét, és a könyv kínálta képzeletbeli (virtuális?) térképen az így kialakított munkaeszközzel: távolság- és arány-mérővel kezd el araszolni. A VI. fejezet ugyanis a Pastor címet viseli, erről a „pastor”-ról, azaz mindközönségesen pásztorról (a latin megnevezés után!) pedig rögvest kiderül, hogy ő bizony Pán. Az „állatok Pánja” ugyan, de ez ne zavarjon meg minket, hiszen ama „Nagy Pán”, akit egyebek mellett Reviczky Gyulától is ismerhetünk, úgyszintén, már eleve állatok között él és mozog volt. Diadalmas, mai szóval „sikeres” figura, amit a következő, hozzá intézett szózat is bizonyít: „— Fiam, fiam, Archepastor: fess vadjainkra vigyázó! Te vagy s te légy rebbentőjük, felajzójuk, hergelőjük, csábítójuk, vadász-vadóc: öröktől örökig úton jársz boldogan folyton-folyvást, s lustán tüstént. Engedd tehát erőd rájuk háramlani, tudj erejüktől serkenni!” (125) E némiképp talányos szövegrésszel kapcsolatban egy valami adódik, ami teljesen biztos: ritmizált, tagoló verssé nagyon könnyen átírható lenne; ez igazából kizárólag sortördelés kérdése ebben az esetben. S a VI. fejezet mindazonáltal még a vadászat jegyében is zajlik ezenfelül, mely tevékenységnek kerete az erdő mint azonosítható helyszín.
Pontosan idáig a történetben (vagy a történések keretei között) az alapvető csillagászati jegyek illetve nagy jegy-tartományok fejezeteit követően jut az olvasó, ekként következve egymásra: I. Ég (5-18. oldal); II. Víz (19-43. oldal); III. Szél (44-55. oldal); IV. Föld (56-97. oldal); V. Levegő (98-124). Annyit mármost bízvást pontosíthatunk, hogy a VÍZ-, a FÖLD- és a LEVEGŐ-jegy(ek) a biztosan megállapíthatóak errefelé a Zodiákusból ismert tartományok, tartományi érvényességek közül, míg ugyanebből a sorrendiségből (fejezeti- és tárgyalási egymásutániságból) az ÉG a FÖLD-del másféle alapon áll kapcsolatban illetve kerül bizonyos fokig ellentétbe, a SZÉL pedig (ÉG-hez, LEVEGŐ-höz elvileg egyaránt rendelhetően) egyfajta cezúrát kínálhat a tájékozódó számára a fundamentális anyag/elem-jegyek által meghatározott tárgyalások/regényfejezetek címkézési, tárgyalási egymásutánját megszakítva. De csupán a legalapvetőbb jegy-materialitás szempontjából tűnik fel valamiféle cezúraként a III. fejezetben terítékre kerülő „szeles” cselekmény-darab, egyébként szerves az összefüggése ennek is a könyvben lekövetett/generált események fő tendenciájával. Mert a figyelem középpontjában álló Pán meglehetősen, lényegileg áll kapcsolatban éppen a széllel is, hiszen: „És Pán jő. Szélként változékonyan. Jő átváltozni. A szél kedvéért, a szél megtisztelésére. Jő átváltozni a szél örömére, isten örömére változtatni át önmagát: Pán a maga isteniségéből száll alá, hogy pap legyen.” (45) A természet egyszerű (!) működéséről van itt szó tulajdonképpen és végső soron, ám a költészet és a mitologikum olyan magas szintjére emelve, hogy ezen a nívón biztosan a filozófiát termi már a reflexió. Olyannyira, hogy ezen a ponton a „végső üdvösség ígérete” sem más, mint „[a]z a lélegzetvétel, amely akkor következik, amikor a végső idők arkangyala a szállni engedettekkel megérinteti a varázsfa törzsét, röpülhessenek a magas édenbe az átszellemült lombtermések között — az aranyba foglalt smaragd-, gránit-, zafír-, berill-, onix-, tárziskő-, jáspis-, topáz-, és karniolgöbökön által — felavatva.” (45) S hogy pedig mindez a nyújtózkodás, kiterjeszkedés, tartomány-hódítás hangsúlyosan a SZÉL kvázi-jegy erőterében megy végbe ennek a fejezetnek a szövegterében illetve szellemi erőterében, arra mis sem kínál erőteljesebb bizonyítékot, mint az, hogy az immáron „szélpapként” funkcionáló papnak és szentnek, azaz Pánnak mintegy az előtörténetéről is hallunk egy hangsúlyos megállapítás alkalmával, amely mintegy visszamenőlegesen igazolja az első (az előző!) két fejezet során korábban végrehajtott elem(i)-hasonulását e mitológiai alaknak: „Ha először Égnek öltözött, majd vízzé váltotta gúnyáját, szívét s zsigerét a fa templomának istenéhez, a szélhez másként lényegíti.” (45) Mármint, természetesen, Pán…
Ezt követően a Föld és a Levegő tartományai, alkalmazásai (IV. és V. fejezet) közül alighanem a földi dolgok tárháza vonzhatja a leginkább az olvasói tekintetet, figyelmet. Mert „mi a föld?” — teszi fel a kérdést jelentőségteljesen maga az elbeszélés is. — „Mi a lent?? Mi etet. Mi óv. Lent, mint a biztos. Mégis titka marad, mikor és hol nyel, hol ürít, hol terem és hol szül. Mégis mindenki imádja, magasztalja, akárha ő is maga a nagy Pán lenne.” (56) No, tessék, a kiliáni szöveggenerálás úgyszintén kimondottan a „nagy Pán”-ról beszél immár! S úgy beszél, olyan pánerotikus-földi átfogósággal, hogy abból a testi, a mindennapi létezés/működés himnusza kerekedik ki, egy antik istenség alakja által megszemélyesítve!1  Pánnak pedig mind az emberi, mind pedig a természeti környezete „autentikus”; legalább annyira mitológiai, tehát kulturálisan-históriaian időtlen-egyetemes táj valójában, mint amennyire az érzékek metaforikus, vagy legalábbis allegorikus vidékét is megtestesíti egyúttal:

A zöld bozótban, az árnyas roppant rengetegben vágtázunk könnyű lábbal, te meg én. Ahelyett, hogy kergetnélek, együtt és egymással futunk. Szilaj vágtában csapva levelet, ágat, vesszőt, füvet, hajtást. Így ketten szilajkodunk. Együtt enyelgünk, évődünk, száguldunk kedvesünkkel. Kedvesünkkel, kivel szépszerével ismerjük meg magunkat és a másikat, ahogy hozza a sora. Felfedezem magam, felfedezlek az iramló felszínen, a zihálásunk belsejében. Felfedezni most csodálatos sajátosságokkal bír: a megtalállak, ez annak csodája, hogy meg-, de felszabadít az élmény. Minden és mindenki úgy akar meglepni magával és adományával, hogy kettőnket lep meg: meglepődöm magamon, elcsodálkozol magadon, megdöbbenünk a másik általi meglepődés áradó bőségén; buja és iramló. Minden és mindenki a legjobb arcát, jelentését és tartalmát tudja most ekként felmutatni. Minden és mindenki a te, a kellem-nő egy-tulajdonsága, képessége, színe, kincse. Ő szerelmetes, lázas vágtájú babám, sürge ünőm. (61)

Azért idéztem ilyen hosszan ezt a helyenként valóban allegorikusnak tűnő, ám helyenként pedig nagyon is konkrétan a férfi-nő kapcsolatot, mi több, a testi érintkezést megjelenítő, megidéző, azt akár jelenetezően is kibontó részletet, mert ez a prózai passzus színjátszó sokrétűségében, villódzóan mutatja meg a kiliáni próza komplexitását: jelenetezés, párbeszédeltetés retorikai redukciója (stiláris „csökevénye” = sűrítő /meg/idézése), elbeszélés, visszaemlékezés, reflexió, általánosító, archetipizáló univerzalitás. És mindez tényleg egyszerre, legalábbis együtt, egymás közelében. Nehezen eldönthető, hogy kontúrosodó szereplőkkel dolgozó regényről, vagy pedig bölcseleti egyetemességről, az átfogóan emberi képleteinek „beszédéről”, egyáltalában: verbalizálásáról van-e itt szó, ám talán nem is szükséges kizárólagosan és végérvényesen eldönteni. A fa mítoszának lombterebélye védő árnyékába vonja, borítja ezt az egyedi, eredeti és időnként vagy bizonyos pontjain, momentumaiban meglehetősen lírai kifejezésmódot.
Úgylehet, a LÉT PÁSZTORA az a bizonyos Pastor? Aki tulajdonképpen Pán (az antik mitológiából)? Aki az egész könyv főhőse. — Nos, a végső soron heideggeri vagy magyar viszonylatban Hamvas Béla-i ihletettség nyilvánvaló ebben az írói világban; Kilián munkálkodása kapcsán nem először állapítódhat meg ilyesmi. Mármost pl. a VII., Hajlék című fejezet (a 173-182. oldalakon) legalábbis megint nem (továbbra sem) cáfolja az efféle feltételezés helytállóságát. Éppen csak olyanként engedi megfejteni (legalábbis felfejteni) ezt az írásmódot, mint ami alakok, események felé figurálja a filozófiai érvényességeket — nem pedig fordítva, mint sokszor Hamvasnál is, de legfőképpen Heideggernél magánál: a bölcseletet hajlítaná, terelné („csupán”) a költőiség irányába… Valaki ugyanis (konkrét alak — épp csak nem feltétlenül tudható az azonossága!, és azzal nem is bíbelődik annyira az író, az elbeszélő) mindenképpen álmodik és pihen, amikor és ahogyan a kinyilatkoztatás verbumával szembesül itten.

Itt az ágyban az álom. E pitvarban, ami kinyilatkoztatva. Az igazi álom úgy pihentet, miként a pucér derű, mikor alszol. De az álom kifésüli a bogokat, a csomókat. Kócból elrendezi a szálakat. Kifésüli a tűnőből és a most mételyéből a zavargó homályt. Fésül a közelegni akaró, jövőre kész helyre és korra. Ez a fésülködés rögzít és jövendöl. Eljuttatja a fésűt a tőtől a szálak egész hosszáig. A szál hossza pedig beleér a végtelenbe: álom. A vágy és az akarat jelentésre válik. Ím a hajlék. Tessék, adom nektek az ágyat az álomban. Abban, amely rend és remény. (175-176)

Ez a kiegyensúlyozott, harmonikus sugallatú próza önmagában (és önmagával!) kárpótol azért, hogy egy s más „homályos”, eldöntetlen (marad) benne. Az érzékiség szereplői, elbeszélői irányultsága (maga az érzékiség nem!), a jelképiség allegorikus kiterjedtsége (vö. fésülés!), ennek azután filozófiai jelentésérvénye, a bölcselet, a bölcselkedési tevékenység egyáltaláni funkciója a feltehetően mégis regényi cselekményesség határain belül található ezeken a tájakon. Ám az is lehet, hogy valójában már kívül. Mindenesetre: Mindez tehát sokféleképpen lehet, éppen ezért sokféleképpen is érthető. De abban legalább biztosak lehetünk, hogy továbbra is Pán figurájára centrált az egész kérdésfelvetés, történés- és motívumrendszer!2 
S ami még ezután következik — VIII. Geb (183-208. oldal); IX. Fa és út (209-221. oldal); X. Szó (222-260. oldal); XI. Képzelet (261-267. oldal); XII. Félelem (268-274. oldal) —, az a mítosznak (a „fa mítoszának”!) racionális lekerekítése és önmagán túlmutató perspektivizálása. A mítosszal pontosan bejárható útvonal, a megtehető és megteendő távolságok merülnek fel; a beszéd és fantázia mint mindennek verbális-képi foglalata; a félelem — hogy még koránt sem megoldott minden. Geb pedig? Nos, Geb Pán „hős fia” (183) A főhős fő hőse! Lehet-e, kell-e ennél több? Hiszen a fiú, a leszármazott: a folytatódás; a VIII. fejezet középpontjában már ő áll. (Amint maga a szöveg a fa mítoszának befejeződésével a vas mítoszát ígéri majdan, a következőkben.)

1„Ő a föld, a szerelmes, és a szerelem tárgya. Mintha mindig maga a dél lenne. Az irány és a Napzenit. Fényeskedik a Napnak, mindenkinek. Szerelme díszíti fel, hogy Napjának, Pánjának, Mindenkijének mégis megakadjon a szeme rajta, belaragadjon vágyakozása. Mindenki Pánja, napja beleragyogjon vágyába, miatta ragadtassa magát vágyra.“(56)
2Az előbbi idézet közvetlen folytatásaként olvasható: „Az ágylényegű pitvaros hajlék tehát kényelem — sóhajt Pán. — Kényelem tagodnak, inadnak. Kényeztet óhajt; téged, aki örülni és elégülni ácsingózik, de képes is arra.” (175)