Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bartha Krisztina

Pygmalion

Ovidius: Átváltozások című műve nyomán

Csaknem elkészült már a mű: a legszebb lány a földön, égen és az univerzumban. Botticelli sem rajzolt mívesebb arcot, Leonardo sem festett angyalibb tekintetet, de legfőképp, Rodin sem faragott csodásabban ívelő csípőt, lábakat. Fejéről hosszú, fényes gesztenyebarna haj omlik alá − egy parókakészítő remeke −, amelytől egészen olyan a nő, mintha élne. Pygmalion, a negyvenéves művész mindennap hozzátesz valamit viaszszobrához. Mikor a melleket és azok csúcsait formázza, érzéki vágyat érez. Azt kívánja, bárcsak ezek a keblek hirtelen megemelkednének a friss levegőtől, mely beáramlik tüdejébe. Ó, ha beleborzongana ez a szépséges test az ő érintésébe!
Csak egyvalami hiányzik, mi rontja a képet: a nőnek még nincs szája. Ez maradt a legvégére, mert Pygmalion sosem elégedett. Próbált íveset, cakkosat, vastagot és vékonyat, de sem ez, sem az nem elég jó. Most újra nekiveselkedik, melegíti a viaszt a műhelybeli kályhán, s szinte vadul, puszta kézzel teszi helyére a felhevült anyagot. Kezét hólyagosra égeti közben, de mit sem törődik ezzel. Érzi, megvan végre a remekbe szabott száj. Pygmalion felemelkedik székéről és úgy mered teremtménye arcába. Nem téved: ez Júlia szája! Épp az a dacos, az a mindig ellentmondó, de nevetésre álló száj, amellyel nem bírt el sosem. Mert az a nő nem volt képes elfogadni, amit Pygmalion annyiszor elmagyarázott neki, szinte minden szeretkezés után: hogy ők nem lehetnek egy pár soha. Hogy természetük végletekig különbözik, egyetlen közös év alatt széjjelmarnák egymást. Júlia ilyenkor olyan fehér és élettelen lett, mint a polcon sorakozó viaszbabák. A nők képtelenek megérteni engem — gondolja a művész. — És Júlia… ki tudja, merre jár már.
De most itt van a legszebb lány, akit alkotni a természet sem volna képes: művészet múlja fölül az isteni teremtés művészetét. Nem gondolkodik, nem érez, nem bántja férfiszó. Tökéletes.
Törzse finoman meghajlik most, mintha csak élne. Pygmalion utánakap, olvadt viaszt ken kezére a szoba melege. A meztelen csípőt formázza vissza vele rémülten, hogy dacoljon a fricskát mutató természet enyészetet ígérő leheletével. A művész kínjával a férfi kínja vetekszik. Félti most kincsét, mely oly sérülékeny, mint egy valódi asszonyi test, melyet rövid virágzás után könnyen megkezd az idő, értéke semmivé válik, a hozzá tapadó mohó vágyak a múltban rekednek. Mégis azt kéri, éljen a lány. Legyen asszonya, valódi kedvese, éppúgy, mint most: alázattal, önfeladón.
Éjjel lázasan fekszik ágyában. A nőt vágyja, kinek Júlia-szája van, de arca és rövid haja is Júliáé most már. Szeme kipattan, felugrik és ágyába vonja a műlányt. Kéri az égtől, legyen ő élő, mert nincs más, ki megszabadíthatná démonaitól. Megfontolja kérését az angyali sereg: legyen hát, szól a döntés, de tudd, súgja az álom: nem mindig arra vágysz, mi boldogulásod szolgálja.
Reggel megébred, s mit lát: a lány keblei maguktól emelkednek a párnán, mély, egyenletes légzése meglebegteti vöröses hajtincsét, babasimaságú arca előtt. Szemei nyílnak most, idegen világok álma még bennük.
— Ki vagy te? — kérdi a férfi. Szavai alig préselődnek ki nehéz mellkasán.
— Az vagyok, kit szeretnél, hogy legyek — mondja a lány.
— Talán egy démon vagy?
— Ha erre vágysz, igen, Uram.
Megérinti ujjbegyével a lány mellét. Semmit sem érez. Férfivágya nem éled. Ujja felsiklik a mellkason át az ajkakig. Ott elidőz.
— Öltözz, Vénusz! — mondja a férfi. — Szépséged főművem, s mintha gyermekem volnál. Egy megfelelő ifjú boldog lesz veled, de csak miután eleget tanultál. Most pedig meg kell keresnem Júliát!