Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

A valahova mindenképpen tartó madyar hattyú- és árvadala

Bús-dús madyar,
madyarul lóhű, lovas, lózó,
lovagló nép, nemzet, ami én vadyok,
kinek, ha, nekem, ha
nincs ló és szamárra se futja,
a kőroszlány pont megfelelel az áriányi vágtára.

Operakrémes pralinémorzsák
szóródnak számból,
ha nógatom a kőlószamárlányt,
és, ó, Lädym, repülök hozzád,
vér- és aranyeremmel együtt
dibben, dobban, dübben, döbben a szívem!

Krúdytól tudhatod,
mily fene erő lakozik
e mellkasban,
e mellkasi szervben.

Ez a motor, ez az
én felhajtóerőművem
sose akar leállni,
űz-vág egyre,
kettőre, százra, ezerre.

Ha mégis állok,
a karok, a lábak miatt teszem,
ők nem bírják a tempót,
inkább csak pezsegnek, zsizsegnek:
„Miért nem mondod neki
szépen, áhítattal telve,
légy itt, Lädy, ott,
felétek-nálatok nagy a hideg,
velem viszont forróság ölel,
hát gyere,
gyere már,
siess,
nem akarok ma éjjel is
a lobogásomtól felolvadó kőroszlánnyal
semmibe látó transzszfinxszé egyesülni?