Spanyolnátha művészeti folyóirat

Beszédes István

[Az elnyelt szilárdságról]

PLATÓN

Aki ezt a hegyet összehordja,
miként csodálja majd a kilátást,
hogyha a súly emléke,
a húsba mélyedő anyagok éle
elmúlni nem tud belőle?

Lehet, csak másnak lehet szép
a magas látvány,
aki a csúcsokat békés csoszogással
széthordja papucsa talpán?

Lehet, az embertelen s napfényes platón,
valahol mélység és ég között,
majd mindig csak más tud megpihenni,
csak olyasvalaki, akinek nincsen
a körme alatt semmi bazalt,
s nem ő, aki a fáradsággal járó
és mérhetetlen hőstettet véghezvitte.

Aki levegőért kapkod
a felhalmozott siker élettelen csúcsán,
e megváltónak hitt teljesítmény alatt,
hiába tudja, hogy rég letette,
érzi, hogy a felemelt tömbök
a múltból folyton visszanyomnak.

Ejtené őket végre le...

ÖSSZEOMLÁS

Az összeomlás szélén emelt
szilárd építmények
mérnöki emlékművei
a szabadságnak.

Szokásom kinézni rájuk,
az emlék házsoraira,
ha jön a reggel.

Mélyebben ébredő
időszakokban,
mikor hámlik a bőre
az élő tereknek,
a szörnyeteg,
amelynek hátát lakjuk
— két táplálkozása között élők —
valahányan,
egy neki tulajdonított
békés álom tárgyaiként
a magasság (vagy másság)
valamely be nem mérhető
pontján lebegünk.

Ha mégsem jön el a reggel
tudni lehet, az álom
hatalmas teremtője révén,
bármi is történik velünk,
az könnyen visszavonható,
beleértve az elragadtatást
és a becsapódást követő
hirtelen vagy szövődményes,
elhúzódó pusztulást is.

Ha jön a reggel,
s villan a kapu,
amelyen az első tény belép,
történni fog valami
figuratív is az elvont
fennsíkon, a purgatórium
felett, a hangulat poláris
sarkai között.

NAGY TÁRGY

A nagy tárgy tulajdonképpen sohasem
csúszhat félre, és ha ez is történne,
ha nem kívánatos irányt vesz
a nagy súly talajba mélyedt szánnyoma,
örök meandereket ás, olyanokat,
mint az elrendelés: szó sem lehet
véletlenről.

Egy ilyen lelassított magasságvesztés,
elcsúszás valamely szakadék vagy végső
vízgyűjtő felé, nem engedi felmerülni
vele kapcsolatban az akaratlanságot,
s hiába a gyanú, a vétlen/véletlen
következményekben megállapodnak
nagy folyók, tavak, tengerek.

Egy ilyen szándéktalan történésnek
félkontinensnyi vízgyűjtője is lehet,
milliárdszám kavargó könnyű története,
hegyei, fennsíkjai, völgyei karcnyi
Maginot-vonalakkal, amelyek felett
valaminemű háború dúl, talán
két öntörvényű emlékezet között.

Arcokkal, amelyeket az égre emelnek,
szempárokkal, amelyek az Égtől követelnek
magyarázatot, sorsokkal a sodortatásban,
az ár úticéljaként elképzelt zuhatag felé.

Történésekkel, melyeket éhes
feledések cibálnak.

A nagy tárgy sohasem sikolhat ki,
nyilván mert ha kisikolna is..., pl. a kisiklott
kor vagy korszak magához igazít
teret, időt.

Magához ránt minden
koordinátát.

EGY SZIKLÁT…

Egy sziklát
vagy egy törött szarvú bikát
nyelt el nemrég a köd,
és most nem akar róla tudni,
pedig az lett a hagyománya.

A köd viszonyulása
az elnyelt tárgyhoz
elsőre értelmezhetetlen:
nem venni tudomást
arról, ami kitölti,
az elnyelt szilárdságról,
az egyetlenről, amire
hite támaszkodik?!

Tán egy nála is ritkább ködöt
kellett volna elnyelnie,
egy éles tárgyak híján lévő tájon,
hogy ne élje meg a változást,
vagy a sárszürke víztükör felett,
hagyva, hogy az lábánál lefogja,
és eláztassa nagy, szabálytalan
szárnyatollait.

Csak ne kelljen azt éreznie,
megszilárdult, lehúzza bronz idom,
emlékműve lett a csonka szarv
alatta sárban ülő
tonnás testtel.