Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Fekete macska

Az Umeåban eltöltött kilenc hónapot követő nyárra, 1994 nyarára P. úgy emlékezett vissza, mint élete legszebb időszakára. Nem csak azért, mert Mandola mellett nem csak Svédországban volt nagyszerű létezni, hanem azért is, mert Norrland után otthon mindent szebbnek látott. Holott valójában ugyanolyan szürke és koszos volt a város, mint korábban, s mint egész Kelet-Közép-Európa azokban az években, és még sokáig azt követően is. Ennek ellenére P. úgy érzékelte, virágba borult körülötte az élet. A levegő íze, zamata, a színek intenzitása, a szél járása, a mozdulatok íve, a falevelek susogása és az összes ehhez hasonlatos, megszokott, unásig ismert, közhelyes jelenség egytől egyig ámulatba ejtette.
− Most jobban szeretek itthon, mint valaha—vallotta be Mandolának.—Hiába látom a hibákat, visszásságokat, az elmaradást, a bajokat, mégis…
Elhallgatott, megdörzsölte a szemét, mint ébredés után szokta.
− Perverz vagyok, nyilván—vonta le a tanulságot nevetve.
− Az bizony—hagyta rá Mandola.
− Amiképpen te is—ölelte magához a lányt.—Hiszen a csúnya férfiakhoz vonzódsz.
− Én hozzád vonzódom, nem a csúnya férfiakhoz—igazította helyre Mandola.—Utálom, amikor ilyeneket zagyválsz!
P. vigyorgott, akár a tejbetök. (Jóllehet gőze sem volt arról, miként vigyorog a tejbetök, ennek ellenére úgy vélte, amit művel, ezzel a hasonlattal volna leírható a legszabatosabban.)
− Tulajdonképpen miért is neveztek el téged a szüleid Mandolának?—kérdezte P.
− Ez már sokakat érdekelt.—Mandola hangjából mintha szomorúság szűrődött volna ki.
− Haragszol?
− Nem. Csak eddig még senkinek sem válaszoltam.
A lány elhúzódott P.-től, de a kezével továbbra is hozzáért.
− Apám fiút akart. Anyám is. Csalódtak, amiért lány lettem. Annamarinak akkortájt vették ki a manduláit, hát apám úgy gondolta, majd én leszek a vigasz, a kárpótlás a veszteségéért. Mivel azonban Mandula nevet nem jegyeztek be, hát Mandola lettem.
P. azonnal megbánta, hogy feszegette a dolgot.
− Ez borzasztó—csúszott ki a száján.
− Én megszoktam. És nem csak a nevet.
P. magához húzta, gyöngéden simogatni kezdte a tarkóját. Úgy érezte, jobb, ha hallgat. Amúgy sem tud sokat a családi életről. Neki például csak félestvérei voltak. Akiket alig ismert. Akkoriban kapott egy fényképet az apjától. A négyéves húgáról, Kincsőről. Sem kísérő levél, sem egyéb nem érkezett a fotóval, csak a kép hátuljára írták rá az adatokat: Csónakos Kincső, születési dátum. P. gyakorta feledkezett bele a képbe. Nehezen tudta volna megmagyarázni, miért, de szívesen nézegette a féltestvérét. Csak úgy. Egyáltalán nem hasonlított rá. Amennyire föl tudta idézni, az apjára sem. Mindenesetre szokásává vált, hogy a fotót a kabátja belső zsebében, egy bérlettartó tokban magánál hordja.
Korábban egy öregasszony képét hordta így, belső zsebben. Az antikváriumban vásárolta azt a képet, s a kocsmában néha megmutatta alkalmi ivócimboráinak. Azt állította, a nagyanyját ábrázolja, aki fölnevelte.
− A szüleim disszidáltak Ausztráliába, amikor én féléves voltam—mesélte alkoholtól rekedtes hangon. − A nagyanyám vett magához. Úgy volt, hogy anyámék majd kivitetnek magukhoz, de ebből nem lett semmi.
A kocsmatöltelékek mind együtt éreztek P.-vel, kérdezgették, aztán nagy komolyan bólogattak a válaszaira, okoskodtak, tanácsokat osztogattak. P.-t furcsa elégedettséggel töltötte el a reakciójuk, homlokredőik és fátyolosan elérzékenyült tekintetük. Ettől függetlenül nem értette, miért játszik ilyen ostoba játékokat. Néha azt sem értette, miért hívja meg a Papa nevű hajléktalant (néha más fedélnélkülieket is) babgulyásra az alsóvárosi Tóth Vendéglőbe. A babgulyás kiváló volt, Erős Pistát is kértek hozzá mindig, s a forró levestől és a csípős paprikakoncentrátumtól szakadt róluk a víz evés közben. Csipetke és hús bőséggel került a babgulyásba, szinte megállt benne a kanál, olyan sűrű volt ez az igazi egytálétel. A fehér kenyeret kicsike kosárkában szervírozták mellé, P. és Papa a kezükkel törték, általában tunkoltak a levesből, s úgy tolták a szájukba. Közben fröccsöt ittak, néha kevertet vagy Hubertust is, netán körtepálinkát. Akkoriban a cider nevezetű italról még hírből sem hallott P. és Papa sem, aki a jogi kar félbehagyása, azaz évtizedek óta élte a csövesek életét, a szakállán csorgott a babgulyás vöröses leve, és morzsák ragadtak a bajuszára. Mandola sosem tartott velük. Sem a babgulyást, sem az alsóvárosi Tóth Vendéglőt nem kedvelte, Papa pedig elszomorította.
− Nehezen viselem a tehetetlenséget—mondta egyszer P.-nek.—Szeretnék segíteni rajta, de képtelenség...
1994 nyarán P. a lakásában (pontosabban az anyja lakásában) élt Mandolával. Kéthetente elutaztak Mandola szüleihez, a szomszéd megyében fekvő kisvárosba, ahol P.-t nem látták szívesen. Bár hol jobban, hol kevésbé igyekeztek leplezni az ellenszenvet, kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Mandola apja korábban sofőrként dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, majd a privatizáció után munkásokat fuvarozott az egyik útépítő vállalatnak; a felesége a bölcsődében főzött az apróságoknak. Már az első alkalommal, amikor Mandola bemutatta nekik P.-t, nehezen leplezték a csalódásukat.
− Nem valami jóképű ez a srác, sőt, őszintén szólva kimondottan csúnya—jelentette ki Mandola anyja. P. véletlenül hallgatta ki a dialógust. A fürdőszobában álldogált a mosdó előtt, a tükörben meg tudta volna számolni sovány felsőtestén a bőrének feszülő bordákat. Az ajtó elvetemedett, nem bírta rendesen bezárni, csak behúzni, így, ha egy kicsit hegyezte a fülét, tisztán hallott mindent, amit a fürdőszobával szembeni nappaliban beszéltek. És mi tagadás, ő bizony hegyezte.
− És hülye is lehet, mert úgy dadog, mint egy idióta—tódított Mandola apja.
P. valóban hajlamos volt a dadogásra, kivált, amikor zavarba jött. Márpedig Mandoláéknál zavarba jött. Nyilvánvalóan okkal.
Mandola nővére, Annamari és a barátja, Zsolti pontosan annyira kedvelték P.-t, mint a szülők. Amikor négyesben elmentek a közeli holtágra fürdeni, teledobálták a fülét sárral. P. frusztrációját tovább fokozta, hogy Zsolti ritka szép férfi volt, mellette még nyomorultabbnak érezte magát. Építőmérnöknek tanult a fővárosban. Az ösztöndíját azzal egészítette ki, hogy képzőművészeti iskolákban állt modellt − meztelenül.
− Ez normális dolog?—morfondírozott P., amikor Annamari és Zsolti elmentek a büfébe.—Olyan kurválkodás-féle, nem?
− A nővérem barátja—vetett rá Mandola egy rosszalló pillantást.
− Attól még éppen…
P. szívesen kifejtette volna bővebben, hogy pontosan miként is gondolja, ha rájuk nem köszön valaki. Egy korukbéli fickó, egyértelműen helybéli.
− Balázs—nyújtott a kezét P.-nek.
− Csónakos Csaba—dörmögte P.—De csak P.-nek hív mindenki.
Közben arra gondolt, mennyire utálja azokat az embereket, akik kizárólag a keresztnevükön mutatkoznak be. Pár percen belül aztán ezt az egy bizonyos keresztnéven bemutatkozót még az áltagosnál is jobban rühellette. Addigra ugyanis kiviláglott, hogy Mandola és Balázs együtt jártak a középiskola utolsó két évében; sőt, kicsit még azt követően is. P. nem nagyon tudta kezelni a helyzetet, és ezt nehezen leplezte. Zavartan feszengett, a körmeit bámulta.
Amikor Annamariék visszatértek, bementek a vízbe, labdázni. P. messze a legügyetlenebbnek érezte magát. Teljes joggal. Cicáztak, vagyis négyen passzolgattak egymásnak, az ötödiknek, azaz a cicának pedig meg kellett szereznie a labdát. Ha sikerült, helyet cserélt azzal a játékossal, aki utoljára passzolt rosszul. Valahányszor P.-re került a sor cicaként, igen sokáig tartott, amíg elcsípett egy-egy átadást. Amikor Zsolti volt a cica, többször ráugrott P.-re, mintha a labdáért vetődött volna, magával rántotta a víz alá, s egyszer még jól gyomorszájon is vágta. Amikor ezt este megemlítette Mandolának, a lány csak legyintett.
− Néha hisztis vagy, tudsz róla?
P. tudott. Tisztában volt minden rossz tulajdonságával. És alig várta, hogy visszautazzanak a városába, ahol ezek a rossz tulajdonságok kevésbé szembetűnőek. Minden hétvégén, amikor Mandola szüleinél jártak, csak erre vágyott: a hazatérésre, a szabadulásra. És nem csak azért nem szeretett ott lenni, mert érezte, mennyire nem kedveli őt Mandola családja, de azt is nehezen viselte, ahogyan Mandolával bánnak. A szülők bálványozták Annamarit, és meg sem kísérelték a kisebbik lányuk előtt titkolni, hogy a nővére kedvesebb a szívüknek. P. erről mindössze egyszer próbált beszélni a kedvesével. Kevés sikerrel. Mandola gyorsan elterelte a szót. Az viszont ennyiből is egyértelműnek tűnt, hogy tisztában van a helyzettel. Mellesleg Annamari is ott rúgott a húgába, ahol csak tudott. P. úgy látta, egészségtelenül féltékeny rá, mert Mandola szebb nála, ráadásul ritka természetességgel viseli a szépségét.
Utolsó közös nyaruk utolsó hétvégéjét Mandoláéknál töltötték. Amikor a szokás szerint elviselhetetlenül hosszúra nyúlt két nap végén hazatértek, P. leszaladt még a boltba egy üveg borért, hogy poharazgatás közben kellemesen elbeszélgethessenek gyertyafény mellett. Ahogy az éjjel-nappali üzlet felé igyekezett, átszaladt előtte egy fekete macska. Ez Angliában szerencsét jelent, Magyarországon azonban pont az ellenkezőjét. Egyesek ilyenkor megállnak, forognak, köpködnek, imákat mormolnak. P. csak ment tovább. Folytatta az útját, mintha mi sem történt volna. Így aztán esélye sem maradt. Ezután már semmilyen módon nem kerülhette el a balszerencsét.