Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Új undokak éjszakái

Egyszer régen, nagyon régen, egy mára a legendák ködébe vesző királyság fővárosában, amely nem is egy város, de mindjárt kettő, egy széles folyam partján, amely tengernyi vizet szállít, élt egy költő, úgy hívták: Agyibagyi. Messziről érkezett abba a böhöm városba, amely nem is egy város, de legalább kettő, számtalan akadályt küzdött le, míg odaért, de sosem rettent vissza semminémű agyabugyától. Disznófejű nagyurakkal kelt birokra a mesebeli magyar ugaron, amit józan esze szerint a fantázia birodalmába száműzött volna bárki, aki megismerte, mégis létezett, mert a régi undokak ernyedetlen szorgalommal végzett sziszifuszi munkája nem engedte elenyészni, hiába igyekeztek a fölszámolásán ernyedt lustasággal az új undokak, kiknek élére Agyibagyi vágyakozott. Ezért is tartott a mára már a legendák ködébe vesző királyság fővárosába, ami nem is egy város, de bizony kettő, ezért igyekezett ama káprázatos folyam partjára, ami tengernyi vizet szállít. S még oda sem ért, máris elhatározta, hogy meghódítja azt a várost, ami nem is egy, de legott kettő, és mivel tudván tudta, hogy a szó a legnagyobb, leghatásosabb és legveszélyesebb fegyver, sokat beszélt, mivel azonban többnyire kevesen hallgatták, rászokott, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond. Agyibagyi, amikor éppen nem beszélt, hát verselt, ivott vagy szerelmeskedett. Olyan költeményeket írt, hogy a költészet ellenségei diadalittasan ordítottak, amikor olvasták; a költészet szerelmesei viszont szótalan üldögéltek homályos sarkokban, könnyeikkel küszködve, azzal a páratlan érzéssel (valójában igenis) széplelkükben, hogy immár jöhet értük a nagyhalál, a kishalál, bármiféle kaszás förtelem, mert Agyibagyi verseinek kukucskálóján keresztül annyit láttak már a világ valójából, amennyinél többet úgyse pillanthat meg halandó szempár, akármeddig is húzza nyomorú élete pókháló-fonalát. S amikor Agyibagyinak szerelmeskedni támadt kedve, nem állhatott ellene senki, kivált nem Lédadél, a múzsák ükunokája, kinek hófehér hattyúnyaka láttán holdkórossá váltak mind a kamasz legények, és éjszakáról éjszakára több icce verejtéket izzadtak a háztető gerincén egyensúlyozva, sóhajaikat messzi-messzi galaxisokba bocsátva útra. És, láss csodát, előfordult az is, hogy Agyibagyi egyszerre ivott és írt verset, s ráadásként a szerelemre is kedve kerekedett, és ilyen alkalmakkor a cimborái, az új undokak, kikkel a várost, amely íziben kettő, járta, előre tudták, hogy az éjszaka hosszú lesz és veszélyes. Mert ilyenkor Agyibagyi szavának erejével magához rendelte ama kőszfinxet, amely a két-egy-város daloldájának kapuját őrizte, hátára pattant, a magasba emelkedett, hogy Lédadél toronyszobájának ablakához repüljön, s bemászván azon, karjába zárja a múzsák hattyúnyakú ükunokáját, reggelig töltse vele kedvét, mindig új s még újabb erőt merítve a szent költészetből és a szent boritalból. Az új undokak ilyenkor mindig fölkeresték Hetvenkedőlajit, ki a régi undokak mezében, ám mellkasának mélyén az új undokak szívével élte életét, s könyörögtek neki, hogy midőn fölkel a Nap, csillapítsa majd a város (ami nem egy, de kettő) rendjének balga és a szerelemben csakúgy, mint a költészetben járatlan őreit, akik szokásukhoz híven abajogni fognak, amiért a kőszfinx, visszaereszkedvén őrhelyére, a dalolda kapuja mellé, muskátlikat és egyéb cserepeseket, gázlámpák búráit és ablakok üvegét törte, és menekítse ki a börtön torkából a kőszfinx hátán édesdeden és hiányos öltözékben szunnyadó Agyibagyit, még mielőtt fölébredne, s haragra gerjedvén alaposan elagyabugyálná a város rendjének bárdolatlan őrizőit, tetézve ezzel az amúgy is tetőző bajokat. És úgy lett minden, ahogyan kellett, hogy legyen: Hetvenkedőlaji magára húzta díszes ruháját, csillagos homlokú paripáit hintaja elé fogatta, s egyszerre érkezett a daloldához a rend őreivel, okos szóval és sujtásos tekintéllyel kiemenekítette karmaik közül Agyibagyit, ezáltal pedig őket Agyibagyi kezei közül, és élték tovább az életet, mindmáig, és mindörökké.