Spanyolnátha művészeti folyóirat

Varga Melinda

A macskanő
Léda talált naplójából

Az Andrássy úti fák bágyadtan harapnak az éjbe,
szinte felfalják az esthajnalcsillagot,
szomjasak, napok óta csöppnyi eső sem érte az ajkuk,
és talán kicsit flegmák is, ahogy fentről szemlélik a várost,
a sok tivornyázó művészt, az átszellemült és naiv közönséget
egy-egy előadás után,
mit sem sejtenek abból,
az érzelmes operák szereplői hús-vér emberek,
a költőkkel gyakran térnek be a körúti borózba,
rájuk borul a hajnal vérvörös szövete,
de a tivornyának akkor sincs vége.
Párizsban sincs ez másképp.
Bandi, ha megkóstolja az abszintot, elveszíti az időérzékét,
kész vadállat lesz, veszekszik velem, majd megbánja,
és akár a gyermek, ölembe bújva sír.
Amikor ágyba bújunk, macskanőnek lát,
s folyton azt suttogja fülembe, ha hiányzom,
az Andrássy úti fák könnyeznek,
az opera oroszlánja pedig az én arcom mását ölti magára.
Hogyan jutottunk el a héjanásztól a macskanőig,
magam sem tudom,
talán az ősz, talán Párizs, talán a fülledt erotikájú Várad
a szecessziós palotáival az oka, hogy szerelmem macskának lát,
dorombolok, hízelgek, s ha nem tesz kedvemre, karmaimmal
letépem hátáról bőrt.