Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bajtai András

De most az öröm

Karolinának

Nem kerestelek. Még csak azt sem mondhatom,
hogy vártalak volna. Hiszen magatehetetlen
voltam akkoriban, rozsdás és nehéz, akár egy
hordó. Mégis rád találtam. Egyszerű sétának
indult, de nevezhetném könnyed levegőzésnek,
gondtalan bámészkodásnak is akár. És volt
benne mégis valami titokzatos. Valami
eleven, sűrű és nehezen megmagyarázható.

Mire az utca végére értem, már meg is történt.
Elszédültem. Elfogytak vigyázva őrizgetett
jelzőim, amikkel leírhatnám most neked, hogy
milyen tél is volt az akkori. Le kellett ülnöm.
Elaludtam. Arcokat láttam, és végtagokat,
összegabalyodva. Tudtam, a tél véget ért, és
mégis el kell majd veszítselek. De most az öröm.
Mert visszajöttél hát. Pedig nem is kerestelek.

A mi mesénk

A mi mesénkben nincsen boszorkány,
nincs légszomj, üveghegy, jótündér,
se legkisebb fiú, se találós kérdés.
A mi mesénkben nincsen boszorkány.
A mi mesénkben sárkány sincsen,
és nincsen törpe, gyűrű, bányaomlás,
se kerekerdő, se óperenciástenger.
A mi mesénkben sárkány sincsen.
A mi mesénk halk, rövid mese:
fehér papír – te írod, és én rajzolom.
A mi mesénket én írom, és te rajzolod,
a mi mesénk halk, rövid mese.
A mi mesénknek boldog a vége,
és nincsen benne semmi titokzatos.
A mi mesénkben szerelem van,
a mi mesénknek boldog a vége.