Spanyolnátha művészeti folyóirat

Franz Hohler

A skót és a nyírfa [1]

Átplánta: Tatár Sándor

Sajátos dolog esett meg a Thurso-i illetőségű skót hínárgyűjtővel, MacCrackennel. A derék férfi egész életében egyebet sem tett, mint tengeri hínárt gyűjtött a parton, amelyet egy sertéshizlaldának adott el, és még soha életében nem hagyta el Skócia északi partjainál fekvő szülőfaluját.
Most azonban váratlanul nyert egy világkörüli utazást. Egy rejtvényjátékon vett részt, egy borotvapenge-gyártó cég rejtvényjátékán, abban a reményben, hogy nyer majd egy új borotválkozóecsetet. A főnyeremény azonban egy világkörüli utazás volt, és MacCracken nyerte meg. Ugyan jobban örült volna egy borotválkozó ecsetnek, de hát istenkém, ha így alakult; felöltötte a legjobb skótszoknyáját, és útra kelt. A falusi pék búcsúzóul eljátszott egy zeneszámot a skót dudáján, MacCracken megszorította a feléje nyújtott kezeket, kicsit mosolygott, majd fölszállt a rá várakozó postahajóra.
Eleinte meglehetősen unatkozott, mert csak a tengert lehetett látni, azt pedig már ismerte. Azután bosszankodott egy párszor, mert óriási hínárkötegeket látott sodródni a vízen, és nem tudta begyűjteni őket. Azután elaludt; aludt, amíg csak éjfél tájban föl nem keltették, mert megérkeztek Edinburgh-ba. Ott egykettőre a repülőtérre vitték, ahol a Zürichbe tartó éjszakai járatra kellett szállnia. Ez a röpködés, amelyről sokat hallott már, ugyancsak meglehetősen hidegen hagyta. A mélyen a gép alatt látható ritkás fények fölött vállvonással tért napirendre. Mindenesetre örült, amikor a gép leszállt Zürichben a még alig szürkülő hajnal derengésében, és őt a szállodájába vitték. Itt bőségesen megreggelizett, és most érezte magát első ízben boldognak, mióta elindult; gondoljuk csak meg: szalonna tükörtojással már reggelire! A pincér angolul azt mondta, hogy ez az angol reggeli, de MacCracken, mint tudjuk, skót volt. Utána a szobájába ment, leült az ágy szélére, és kicsit ringatózott a rugós matracon. Majd felállt, és az ablakhoz lépett. Ekkor történt.
MacCracken, életében először, megpillantott egy fát. Rögtön tudta, hogy annak a kecses, karcsú növénynek, a fekete-fehér mintás törzsével, fának kell lennie. A levelek tompa fénnyel derengtek, és könnyedén ringatta őket az enyhe szellő – paradicsomi látvány a fátlan partvidék fiának.
Egész álló délelőtt a szálloda kis hátsó kertjében álló nyírfát bámulta az ablakból. Délután ledőlt aludni, estére pedig kész volt a terve. Sötétedés után két órával lelopózott a kertbe, és kiásta a fát. A vállára vette, és hosszú léptekkel útnak indult, Skócia felé.
Olykor ugyan nem egykönnyen igazodott el az idegen környezetben, és megtapasztalt egy s mást, ami új volt számára. Már kevés idő múltán föltűnt neki egyfajta csodálkozó kifejezés az emberek arcán, akikkel találkozott, s ami nyilván a külföldiek egyik sajátossága volt. Megesett az is, hogy a csodálkozás barátságtalanságba csapott át, például amikor MacCracken délidőben villamosra szállt a fájával. A hazafelé tartó nyírfatulajdonos napjában kétszer belemártotta a fa gyökerét egy-egy kútba vagy folyóba, minek köszönhetően fája szép, üde maradt, sőt még növekedett is. Éjjelente a törzséhez simult és az ágaival takarózott. Az irányt nemigen téveszthette el; egyszerűen mindig a Skóciába vezető út felől tudakozódott.
Igazában egyvalamit talált különösnek az útján: a fákat. Nem gondolta volna, hogy ilyen sok van belőlük; úgy vélte, az övé különösen ritka, ha nem épp egyedi példány. Már a Schlierenbe vezető úton megütközött azon, hogy további fákkal találkozik. A Jura-hegység erdőségei már-már el is kedvetlenítették némiképpen, az elzászi Moorschwampf nyírfaligetében pedig – hazaútja során először – valóságos csalódást érzett. Ekkor azonban a Thurso-i füves pusztákra gondolt, és újult erővel cipelte tovább a fáját észak felé.
A Csatornát egy francia hínárgyűjtő csónakjában szelte át, mivel azonban francia kollégája nem köthetett ki Angliában, MacCrackrennek az utolsó három kilométert – fogai között a fával – úszva kellett megtennie.
Innentől egyre inkább otthon érezte magát, és őszintén örült a hazatérésnek. Ama hiedelme ugyan, hogy valami ritkaságot visz haza, további három hét múltán teljességgel eloszlott, ám ez már egyáltalán nem is volt olyan fontos számára.
Thursotól tizenegy kilométerre, délre, látta útján az utolsó fát, egy nyírfát, amely mellett derűs közömbösséggel ballagott el. Éjszaka volt, amikor hazaért, és az első dolga az volt, hogy egy viharlámpa fényénél elültette fáját telkének legvédettebb zugába, a ház mögé. Másnap reggel újra lement a tengerpartra, hínárt gyűjteni. Ha valaki a világkörüli útjáról kérdezte, minden alkalommal csak ennyit mondott: „It was very fine”, egy szóval se többet. Azaz: nagyon szép volt.
Ez tehát a történet. A thursoiak tudják immár, hogy Stockholmban csakúgy, mint Nairobiban és Hongkongban very fine, MacCracken házacskájának hátsó falánál, a széltől védve pedig szépen nő-növekszik egy egészséges nyírfa; egész Skócia legészakibb nyírfája.
Egyike ez ama kevés, általam ismert esetnek, amikor egy fonák dologból jó sül ki a végén.

JEGYZETEK:
[1] Az eredeti cím (Wieviel Bäume braucht der Mensch?) magyarul eléggé esetlenül hangzanék: Hány fa kell az embernek? Nem az igazi, ugye? (A ford.)