Spanyolnátha művészeti folyóirat

Benes Krisztina

Az idő: a kezdet és a vég
Bánki Éva Fordított idő-trilógiájáról

Bánki Éva: Összetört idő. (Fordított idő III.), Jelenkor Kiadó, 2019

Bánki Éva: Összetört időBánki Éva: Elsodort időBánki Éva: Fordított idő

Bánki Éva remekül felépített trilógiája (Fordított idő I., Elsodort idő, Összetört idő) egy középkori királynője életútját és ezen keresztül egy egyenlőségen, elfogadáson alapuló közösség megteremtésének esélyeit állítja az elbeszélés középpontjába.

A hősnőt, Rioldát nem származása, hanem neveltetése teszi alkalmassá az uralkodásra. Apja önfeláldozásának köszönhetően kislányként elkerül a szigetéről, és a normann udvarban tölti a serdülőéveit. Bár félig-meddig szolga (dada, társalkodónő), de írni-olvasni tanul, rengeteg emberrel megismerkedik, és barátságot köt a normann hercegi párral és az udvar krónikásával. Férjével, Sjönnel együtt, a mór invázió idején tér vissza a szigetére, és minden energiáját az „éden” ellentéteként ábrázolt „kopár, kis sziget” felvirágoztatásának szenteli.
A Riolda által talált túlélőket borzalmas bűnök és megaláztatások emlékei gyötrik. Három nemzedékkel korábban az ír hódítók rabszolgasorsra vetették a sziget bennszülöttjeit, szörnyű dolgokat követtek el ellenük, és azóta hiába keveredtek össze velük, a hajdani traumák nemcsak az egykori rabszolgák, hanem a hódítók leszármazottait is megbetegítik. Mondhatni, mindannyian az emlékezet betegei. Riolda új embereket hív a szigetre, megpróbál a múlton felülemelkedni, és valamiféle új kezdet ígéretével a szigetlakókat összekovácsolni.
A II. kötet, az Elsodort idő tanúsága szerint nemcsak a Nyugati szél szigetének királynője, Riolda, hanem a korabeli Európa szinte minden uralkodója új társadalmi formációkkal kísérletezik. A normann hercegnő hívására Riolda megismerkedik az új kolostori kultúrával, a születő Velence társadalmával és egy mór „tökéletes várossal”, a gigantikus hangyabollyal, Almériával.
Riolda hazájában, a Nyugati szél szigetén nincs kényszer és erőszak, de a társadalmi béke záloga itt is az egyén önfeladása: a szigetlakók lemondanak a múltjukról, és feloldódnak a mindennapokban, a természet ritmusa által meghatározott békés jelenben. A szigeten Riolda az egyetlen, akinek van „múltja”, hiszen Bandemag király könyvtárában tölti a mindennapjait, így aztán nap mint nap kénytelen tudatosítani, hogy a történelemben élünk, és nem a „tenger gyermekei” vagyunk. Ám a szigetlakók gyermeki ártatlanságának és látszólagos tudatlanságának a kezdődő éhínség egycsapásra véget vet: a jámbornak hitt birkapásztorokból elfedettnek hitt sérelmek, viselkedésminták, túlélési stratégiák törnek elő. A társadalom összeomlása idején Riolda a Velencéből hozott fogadott fiával, Shiobiannal kerül szembe. Kettőjük küzdelme határozza meg a sziget „végnapjait”.
A kora középkor — Bánki trilógiájában is — a férfiak világa. A birodalmak irányítói a férfiak, a családfők, a nagy vallások alapítói mind férfiak, ahogy férfiak írják a krónikákat és férfiak vezetik a hadseregeket is. Természetesen nők is juthatnak a hatalom közelébe, de csak akkor, ha a férfiakhoz hasonlóan a bosszú, a kötelesség, a „birodalmi álmok” mozgatják őket. Bánki trilógiájában a nőket megsebzi a hatalom közelsége. Csak traumatizált, férfiasan agresszív és bosszúvágyó asszonyoknak van ebben a világban esélyük? Riolda meglepő rugalmassággal teszi túl magát élete legnagyobb sérelmein. Ám a nők körülötte mind „csonka-bonkák”, mint a bosszú megszállottja, Aldora királynő, a rengeteg szülése után mozdulni alig tudó Hildi, a zavart, megerőszakolt Jette, vagy a ténylegesen is mozgássérült Rigoberta, Nagy Károly „kötelességtudó unokahúga”.
Vajon felépíthető-e valahol egy férfi-világtól független értékrend?
A Nyugati szél szigetén életképes, viszonylagos egyenlőségen alapuló kommunát, ideális minitársadalmat létrehozó Riolda sokáig reménykedik ebben. De a nagy utópia mégsem működik időtlen időkig. A sziget, amely után a különféle nagyhatalmak nyújtogatják a csápjaikat — talán Riolda bölcs kormányzásának köszönhetően — hamar túlnépesedik. Ráadásul az „ideális társadalom” rengeteg intellektuális lemondással is jár — Riolda, az alapító is halálra unja magát saját honfitársai, a jámbor birkatenyésztők között, akik számára nincs múlt, nincs jövő, egyes-egyedül a jelen számít. De Riolda államépítő buzgalmát leginkább őse, a szigetet elfoglaló Bandemag király épp az éhínség kezdetén megtalált, az emberevés szükségességét és fontosságát taglaló „szakácskönyve” lohasztja le.
Ezzel a gonosz könyvvel, őse tetteivel való szembesülés lesz Riolda legnagyobb tragédiája.
A túlélés egyetlen módja, ha feláldozzuk a gyengéket? Épeszű ember nem süllyedhet a kannibalizmusig. De a „húsevés hasznát és kárát” bemutató iromány olvasása után már az állatok feláldozása is ördögi tettnek tűnik. Hogy ítélhetjük el az az emberevést, ha természetesnek tartjuk az állatok levágását? De számít-e, hogy erről mit gondolunk, ha a testünket másoktól kaptuk — esetleg épp nagyapánktól, az emberevő Bandemag királytól? Riolda előbb lemond a húsokról, aztán a nagy éhínség idején mindenféle táplálékról, de ezzel sem tudja jóvátenni a kannibál ősei cselekedeteit. Minden ember csak azért létezhet, mert szülei a győztesekhez tartoztak. Fizikai létezésünk miatt sem vagyunk képesek az emberi történelmen „kívül maradni”.

A háború és a hit helyett az éhezés és az evés a trilógia harmadik kötetének, az Összetört időnek a fő motívuma. A Nyugati szél szigetén a birka a legfőbb élelemforrás. Mikor a birkák elhullanak, az embereknek rá kéne fanyalodniuk a halakra, ám az éhezés legyengítette őket, úgy érzik, a sziget fogva tartja őket. A lealacsonyodásnak két útja is van, az emberek (a szorg őslakók) valamiféle hibernált félálomba süllyednek vissza („egymás lélegzetéből táplálkoznak”), vagy pedig terveket szőnek, hogy falhatnák fel legegyszerűbben a többieket. Riolda választását — az önként, méltósággal vállalt éhhalált — alattvalói nem tartják követendő példának.
Ami azt illeti, nemcsak a férfiak, hanem a nők sem. Egy nem versengésen, egy nem a másik ember legyőzésén alapuló világ megteremtésének a tulajdon testünk, az „éhségünk” az egyik akadálya.
Riolda eredményesen védte szülőföldjét a muszlim hódítóktól, akik amolyan hídfőállásként tekintettek a Nyugati szél szigetére, kikerülte a frank-római „örökbirodalom” expanziós törekvéseit, ahogy nem lett a pszichopata Benjamin hagymázas terveinek, birodalmi álmainak sem a rabja. Riolda ügyesen politizált, de az éhség nagyobb úr Nagy Károlynál, és ő — miután biztonságba helyezte a gyermekeit — ráébred, nem kell minden áron életben maradni.
Ám az önként vállalt halál sem szünteti meg az idő „visszatérésének” lehetőségét.
A társadalom összeomlásának, Riolda személyes halálának pillanatában a tenger is mozdulatlanná merevedik.
De ahogy a testünk nem egészen a mi tulajdonunk, úgy az idő sem.
A történelem egy holtakkal teli szigeten is bármikor újrakezdődhet.

A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött
állatokat. A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög, 
talán az éj sötétjétől, 
az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. 
Kis pásztor, ne félj!

A lineáris történetírással szemben a költészet a remény horizontját tartja életben.
Ezért tulajdonképpen „érthető”, hogy marad egy elvarratlan szál a regényben: a költő, N. herceg halálát nem ismerjük meg. Ő lesz a regényvilág egyetlen homályban maradó túlélője.