Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szénási Miklós

Operaházi affér

Húsvét előtt vagy húsvét után, vagy bármikor;
hazafelé, vagy valahonnan valahova;
sietve, baktatva, őgyelegve, kissé kapatosan
(vagyon nagyon is inkább), mikor még
nem érezni a kínját annak, ami itt
a társaság torkán lefolyt, mert a hosszú
és nehéz nap éjszakája maga is
kemény volt, mint a kőművesek kalapácsának
feje és nyele, és éppen az Operánál járt
barátaival, mikor arra kapta fejét a poharába
oly’ gyakran és sokat töltő költő, hogy
a komor arcú kőszobor, a Szfinx
kacsint. Kacsint és szája mozdul. Szavakat
formáz, mint a néma, kinek hangja nincs
(pedig minden szava kincs lehetne
képpen). Céda vagyok, olvasta ajkáról
a költő. Vagy Léda? Nem hallom, szívem,
rikkantotta, és pördült a sarkán és már
ugrott és kapaszkodott és ott táncolt
a szigorú szobor hátán, és karolta nyakát:
mondd, ki vagy te, honnan üzensz, micsoda
időn és téren túlról? Hány ezer évek
távolából? Ám a Szfinx újra nem súgott,
kéjes mozdulatlanságba dermedt újra.
A költő pedig visszatántorgott az útra,
kavics csikordult talpa alatt. Újabb
cigerattára gyújtott, és ahogy a társaság
hangos óbégatással vonult tovább,
arra gondolt, ennyi: ami egyszer
volt, nem lesz többé soha, mint a föl-
földobott kő, ami alá nem nyúl a kéz,
az álom és az élet visszahull a porba.