Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vécsei Rita Andrea

Ó, da, dadam

És csak azt kérdezem,
Quale occhio al mondo?
Lennék Tannhäuser inkább, mint Ady,
Hogy halnál szomorú, szép halált,
Így hiába zarándokolok hozzád,
Lelkemet megváltani.

Áldott csodák minek vagyok,
Ha vak szürkeség szemedben a kép,
Pedig engem, engem, engem —
Tükröznöd csak engem illenék.

Álmomban márvány mellbimbó,
Hideg combhajlat,
Szagtalan hónalj kísért,
És az a megtévesztő, löttyedt farok,
Melytől muszáj eltekinteni,
Te szépséges asszony,
Lábfejedet mikor csókolgatom
Bordázatod örök párhuzamosa alatt.

Vágy, féltékenység, Tosca
Szól a színfalak mögül,
Mario!, Mario!, dehogy Mario, hiszen Bandi,
Bandinak szólítasz, hát dörzsölöm tovább
Borostám alabástrom mellkasodhoz.

Mert az állad lágy, köztünk
egyetlen, mi nem kemény,
füled kagylózata nyálammal teli
levetett rongyomat tépik tán oroszlánkörmeid.

Választok, mit nekem ti kőnők,
én mindig választhatok,
a maszkot eldobom, nekem babér kell,
mosolygós helyett hűvös, bánatos,
a hátad a lényeg, amint meglovagollak,
mint kései diákok Tömböl Terézt.

Hát ne legyél ennyire zord,
Kőkönnyek szfinx-asszonya,
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
A tiéd? Mohó és vértelen.

Márványszíved hangtalan dermedt
az éjbe, miközben zuhan a mélybe
gyönyörű férfifőm, szép, vad, medveszín,
A te hibád, drága Alajos,
hogy koppanok,
végig az összes lépcsőfokon.