Spanyolnátha művészeti folyóirat

Molnár Krisztina Rita

Gombosdoboz — részletek a készülő regényből

Mit tudják ezek

A csoportképen csupán egy nő, özv. Molnár Jánosné, Szabján Erzsébet visel kalapot. Ezzel a homlokát rejtő, arcát árnyékoló cloche-kalappal és a daccal, amivel viseli, végképp elüt az esküvői fotó összes szereplőjétől. Ezen kívül ő az egyetlen, aki nem néz szembe velem, illetve senkivel, aki az 1928-ban készült képet fürkészi. Fütyül az egészre. 1928-ban a fényképészre nem nézett. Valahová kitekint, más köti le a figyelmét, mint a többieknek, akik frontális igyekezettel, közösségben egymással és a rögzítésre kerülő jelennel várják a fényképezőgép kattanását. Ez a nő azonban, aki se nem mosolyog, se nem komoly, akinek még csak megilletődöttség sincs az arcán az ünnepélyes pillanatban, a helyzethez képest illetlen módon bosszúsnak tűnik. Haragosnak, mint akit hiábavaló dologba rángattak bele, mint akit belekényszerítettek a fölösleges és nevetséges ceremóniába. Esküvő? Ugyan. Neki is volt, Istenem. Most meg itt áll magában, mint az ujja. Fátyla, mirtuszkoszorús pártája, csokra is volt, fehér rózsa liliommal. De ő még pirosban esküdött. Piros, rojtos selyemkendő, piros, hímzett selyemszoknya. Jaj, hogy szerette őt a Jani. Ő volt az első. És mindegy, ki jön még, hány jön, tőle már jöhet akárki. Férfi kell egy nő mellé ebben a büdös világban, mert ha nincs, azt hiszik, mindenki kapcája. Pláne Pesten. De nincs, nem lesz még egy olyan férfi, mint Molnár Jani volt. Olyan szerelem csak egy van az életben. Jaj, az az első este a kapuban. Pedig nem is akarta kikísérni.

Kitalálsz egyedül is.
— Csak jobb lenne, ha kikísérnél.
— Hideg van már a kapuhoz lófrálni.
— Majd én megmelegítlek.
— Van énnekem jó kismeleg kendőm.
— Az nem ölel úgy, mint én.
— Minek menjek, minek erősködsz már?
— Csak jól esne, olyan jól beszélgettünk.
— Sötét van már, alig látni.
— Telihold van, nézd csak, milyen kerek.


Olyan csókot azóta se élt. A bokájáig elzsibbadt. Mikor visszaért a tornácra, neki kellett dőlnie az oszlopnak, úgy kiment belőle az erő. És akkor pontosan tudta, azóta se tudott semmit úgy, hogy vagy ő lesz a férje vagy senki. Hogy miért vette el tőle az Isten, azt meg soha nem fogja tudni. Hogy miért csak az a pár év jutott. Hogy miért épp az ő drága fejét érte az az átkozott gránát Kőrösmezőn. Hogy mire megszületett az Ilonka, már nem is volt neki apja. A Bözsike legalább találkozott még vele. Istenem, azt sem tudja, hol a sírja. Hát mit tudnak ezek arról, milyen neki itt állni. Hogy mi neki egy esküvő. Mit tudnak arról, mi lesz velük. Ő is mi mindent hitt! Tizennyolc se volt még, Istenem, de boldog volt. Pedig hogy haragudott a Jani anyja meg apja, hogy özvegyasszony lányát veszi el. Azt hitték, majd a fiuk átveszi, rendbehozza a ház végén a vízimalmot, amin utoljára még a Jani nagyapja őrölt. Máshogy lett. A Jani fel akart Budapestre menni. Arról meg ugyan nem tehet, hogy az elkendőzött jegyese félárva. Csak megkérte a kezét. A nagyapjától. Ha egyszer az apjától már nem kérhette. Micsoda birsalmás kacsasültet sütött az anyja akkor! Ha csak rágondol, összefut a nyáj a szájában. Nem is tudja, mióta nem evett kacsát. Arról meg ugyan ki tehet, hogy az apja olyan korán meghalt? Pedig de gyönyörűen éltek, míg élt! Mekkora házuk volt. A házban elöl a zeneszoba, itt próbált a zenekarral, ott tanította hegedülni meg furulyázni a falu összes gyerekét, akinek nem volt botfüle. Neki is megengedte, hogy beüljön az órákra, csak neki nem volt hozzá hajlama. De hallgatni, azt nagyon szerette! Énekelni is, mennyit énekeltek! Odajárt hozzájuk a kántortanító is, együtt rendelték a kottákat az apja meg ő Pestről. Hányszor ottmaradt ebédre, ha megérezte a halászlé illatát! Milyen vidámak voltak, négy gyerek, az apja, a kántor, jaj, mennyit nevettek a nagy diófa alatt! Az anyjuk meg csak szedte, szedte a bográcsból a piros levet a gyufatésztára, míg az egész el nem fogyott. Az ebédhez ők, a gyerekek is vizes bort kaptak, a kút vize csak mosásra volt való. Hát nem csoda, hogy annyit nevettek. Az apja, az is de jó ember volt, hányszor kérdezte, tőle is, na Örzsikém, melyik dalt fújjam el neked? Még be se fejezte a hat elemit, mire az apja odalett. Tüdővérzés. Hát ő nem érti, az anyja hogy tud még mindig nevetni. Mindenki csak úgy beszél róla, hogy az a jóságos Joó Anna milyen kedves, milyen vidám. Hát ő nem tudja, mitől olyan vidám. Akkor se sírt, amikor a nagy házat el kellett adni. Akkor se, amikor a földet, egyik holdat a másik után. Akkor se, amikor ő, az iskolában első lány, aki végig az első padban ülhetett, nem mehetett el a bábaképzőbe. Hogy bírta ki az apja nélkül négy gyerekkel? Az anyja is özvegy, ő is. Hát az anyjának hogy nem szakadt meg a szíve, ki érti ezt? Ő nem tud nevetni, ha akarja se. Ő, ha menyasszonyt lát, ha vőlegényt, csak keményedik, repedezik belül, mint a kiszáradt élesztő.
Ő énekelni is csak magában tud azóta, mióta tizenötben visszajött Pestről a Bözsikével, a hasában meg Ilonkával, és már özvegy volt. Csak belül, a szája közben is zárva, de azért azt sokszor eldalolja magában, míg munka után megy hazafelé — Hazafelé? egy ágy a hazája, ágyrajárásnál többre nem futja az óbudai Goldbergerben keresett pengőkből, örül, hogy tud félrerakni a két kislánynak egy-egy ritka hétvégére, hogy csak lássák az angolparkot, az állatkertet, kell a pénz nekik nyári ruhára is, meg a hajójegyre, amivel nyáron hazaküldi őket Tokajból a nénikéékhez Faddra, hogy legalább néhány hétig lehessenek igazi gyerekek, fürödjenek a Dunában, egyék a sült halat, a dinnyét, istenem, hogy Megkondult az öreg harang hajnalra, A zúgása árva szívem szakgatja. Szeretőm volt, aki meghalt, elhagyott. A ki nekem, a ki nekem, aki nekem annyi fájdalmat hagyott, hát ez csak megy, csak megy, csak megy a fejében, hogy tudjon már attól az állandó zúgástól mosolyogni, amikor a torkában állandóan úgy kattog az aki meghalt, elhagyott, mint mikor annak a vadállat Petróczinak elromlott a gramofonja. Amiatt is, hogy megszólták, jaj, nem lehet ezek előtt megállni. Hát tehet ő róla, hogy azt hazudta neki, hogy már elvált és hogy el akarja venni feleségül? Hát mit tudta ő, hogy becsapja. Egy utolsó alja ember volt, na, de ki is tette a szűrét, mikor nekiment, mikor a falhoz lökte. Undorító, ahogy áradt belőle az a rohadt pálinkabűz. Jó, nem volt olyan könnyű kitenni, de már csak megszabadult tőle. A Jani bezzeg soha nem volt még pityókás se. Úgy állt rajta a villamosvezető egyenruha, hogy ha ránézett, úgy érezte elájul a gyönyörűségtől. Mert a Janinak volt tartása. Az életük is olyan volt, míg volt életük. Egyenes. Spóroltak, igyekeztek, rendezgették a szobakonyhát, de szép volt. A szekrényt, a faragott ládát, a hálószobabútort Faddról hozták föl, és apránkint került lábos, került egy szék, két szék, falióra. Mire berendezkedtek, megszületett Bözsike. Aztán az a kettő, jaj, hát hogy megsiratták őket, ahogy egyre, másra elhaltak. S azután a behívó. Átkozott behívó. Átkozott háború. Átkozott, aki kitalálta. Istenem, hogy egyszer még onnan a pokolból hazajött. Hogy akkor még ölelte. Hogy ölelte. Pedig a karján volt a lőtt seb. Nem értik, mit tudják ezek itthon, milyen egy nőnek egyedül Pesten. Mondjuk, mikor újra fölment tizennyolcban, hogy valahogy pénzt tudjon keresni a két árvára meg magára, fölvették villamoskalauznak a vállalatnál, hadiözvegy volt, azonnal kapott helyet a Jani emlékére. Mert a Janit ott is mindenki szerette. Nem csoda, olyan szelíd, békés emberre keresve is nehéz lelni. Aztán hogy huszonhét évesen hősi halott lett, persze, hogy akartak segíteni, meg kellett is a kalauz, annyi embert elvittek a frontra. Otthon is megállt az élet, nem jártak a malmok se, a halászok nem mentek a vízre se, az asszonyok arattak. Kalauznak lenni nem volt rossz, nem kellett beleszakadni, de idegileg! Hogy mit kellett neki az utazóközönségtől hallgatni! Hogy mennyi pofátlan akar utazni a villamoson! És a rikkancsok! Mióta ingyért utazhattak, minden utcakölök úgy lógott föl a kocsikra, csak meglobogtatta a kezében a Pesti Hírlapot, és már kész is volt a bliccelés. A hölgyeket zaklató peronbetyárokról nem szólva. Hát az idegeit azt ma is érzi, azt alaposan megviselte a villamos, az biztos. A gyerekek meg lenn az anyjánál. A Bözsike állandóan betegeskedett a nyakával, nyirokcsomógyulladás, rohangálni Szekszárdra a kórházba, az se volt könnyű. Az egész fizetése vonatjegyre ment el. Akkor hagyta el a parasztruhát. Ezek meg itthon megszólták azért is. Mit értik ők! Egy kalauz nem járhat fejkendőben, rokolyába. Ki is vágták volna. Még a lánykori barátnői is a fejéhez vágták, hogy mit puccoskodik. Hogy ő dáma akar lenni. Naccsága. Hogy azért hord kosztümöt meg kalapot. Jaj, Istenem, nem lehet ezeknek elmagyarázni. Próbálták volna egy napig azt, amit ő. De azért az tényleg jobb volt, amikor a villamoskocsiról a konyhára került. Ott legalább nem kellett a megjegyzéseket tűrnie. A férfiközönség arcátlankodását. Mintha megéreznék rajta, hogy préda. Hogy neki nincs ura. Pedig mennyi mindent próbált már azóta is. Ott volt az a piaci cukorkásbódé. Hát tehet ő arról, hogy befuccsolt. Pedig mennyi finomságot árult. Aztán a cselédéletet is kipróbálta. Szakácsnő is volt a Szitáréknál. Egy évig még Tokajba is elment takarítónőnek, hogy a gyerekek közelébe legyen. De az apácák, jaj, hogy néztek rá az apácák… Ő azt nem bírta elviselni. Muszáj volt visszamennie Pestre. A Goldbergerbe. Az én szemem csak sír, csak ázik, az én szívem egyre csak fázik, hát ne akarják, hogy mosolyogjon. Tudja ő, milyen az arca. Néz tükörbe. Látja a keserű csíkot az orrától a szájáig. Látja, hogy nem tud, csak sötéten nézni. Látja az állát is. Hogy össze van szorítva a foga. Hát ne várják, hogy örüljön. Akar ő örülni, de nem tud. Így tud.

Pedig az öccse esküvője miatt gyűltek össze, Imre miatt jött haza, miatta kért szabadságot. Mit tudja azt az Imre, mekkora kiesés neki. Miatta kérte ki a két gyereket az iskolából eltávozásra már szerdán és egész hétvégére. Mit tudják ezek, mekkora bumli Pestről Tokajba, Tokajból Faddra eljutni. Hogy mennyibe kerül a vonatjegy. Aztán vasárnap majd ugyanez visszafele. Jaj, ezek még nem voltak messzebb Dunaföldvárnál meg Szekszárdnál. Ezek még nem láttak villamost se, fürdőszobát se, teknőbe mosdanak. Az anyja meg csak áll, mosolyog, összehúzza magán a fehér berlinert, a fehér kasmírkendő egész az arcába húzva, és csak örül. Jól van, örüljön, mit tudja ő, nem ért abból semmit, hogyan él a lánya. Hűvös van, nem volt könnyű összeszedni a pénzt a két hosszúujjú koszorúslányruhára. Matrózblúzban mégsem jöhettek. Még jó, hogy a tavaszi gombos cipő jó volt Icára is Bözsikére is. Bözsi lába, ha megsegíti az Isten, már nem fog nőni, nem kell újat vennie jövőre.

A varjúárnyék elrepül

Fodor Gézánétól azóta féltem, mióta az eszemet tudom. Pedig évekig fogalmam sem volt róla, hogy ki az a Fodor Gézáné. Csak azt tudtam, hogy minden egyes alkalommal, amikor megérkezem oda, ahol évszaktól függően porcukros eperrel, karácsonyfával, madártejjel vagy frissen főzött baracklekvárral és évszaktól függetlenül reggeli ágybanmeséléssel és vasárnapi kirándulással várnak, vagyis oda, ahol, ha kinyílik az előszoba ajtaja, jobbra a Singer-varrógép, balra a fehér, tükrös előszobaasztalka áll, tehát a megérkezés előtt át kell esnem a megpróbáltatáson, szembe kell néznem vele.
Az érkezés öröme már akkor elviselhetetlenné szűkül a gyomromban, amikor a troliról leszállva átvágunk a házak közti kis ligeten, ahol ősszel a nyárfaillatú avarban rigók kotorásznak, télen pedig a környék lakói már kitaposták az utat lerövidítő ösvényt a hóban a házig. Tavasszal és nyáron a ház előtti padon a görög néni üldögél, aki az előkertben a rózsákat metszi, ősszel pedig tulipán- és jácinthagymákat dugdos a földbe a bokrok alá. A görög néni egy másik országból költözött ide, mert ott valami nagy veszély leselkedett rá, természetesen fogalmam sem volt róla négy-öt évesen, hogy a görög polgárháború és katonai diktatúra kergette Zuglóig a szülőföldjéről. A görög néni a táj része volt, ahogy a macskája is. A fehérfoltos macska nyáron a földszinti lakás külső ablakpárkányán ül a muskátlik között, télen bentről figyeli, ki érkezik, ki megy. A ház kapuja kattanva nyílik, mi — az öcsém meg én — a csöndes lépcsőházban azonnal harsány zajt csapva felnyargalunk a földszinti lakásokig vezető négy-öt lépcsőfokon, és akkor ott van. Muszáj megállni és elhallgatni. Mert muszáj fölnézni a postaládák fölé, a nagy, barna rámában üveg mögött lapuló fényképekre.
A LAKÓNÉVSOR szót akkor még nem ismerem, olvasni sem tudok, de a betűk rendezettsége egyértelművé teszi, hogy ez a két négyzetméter a komolyság tere. Vagyis meg kell torpanni, megfékezni a szeles vágtát, az érkezés fegyelmezetlenül túlbuggyanó örömét. Van még egy ugyanilyen barna majolika betűkből kirakott szó a házban, de ezt is csak évekkel később tudom kibetűzni, a szót — ÓVÓHELY — pedig még akkor is kevésbé értem, mint a LAKÓNÉVSOR-t. Az ÓVÓHELY a pinceajtó fölött olvasható, sokáig azt hiszem, a pince ünnepélyesebb neve. Újabb évekbe telik, mire megtudom, hogy az ötvenes években épült házakban kötelező volt a felirat, a hidegháború éveiben az ostromot átélt emberekben egész könnyű volt ébrentartani az éberséget, a rettegés állandó lebegését a tudatban, hogy újrakezdődhet és újra a föld alá, a pincékbe kell bújni.

De vissza a megtorpanáshoz. A LAKÓNÉVSOR felirat alatti hatalmas tabló üvege alatt nem csak nevek lapultak, hanem emberi arcok is. A lakók. A nagyszüleim — Molnár János és Molnár Jánosné (szül. Molnár Erzsébet, a.n. Szabján Erzsébet) idegen arca is szembenézett velem onnan föntről. Ez csak furcsa volt. Ez a hivatalos távolságtartás. De nem ijesztő. Hiszen az ő másik arcukat is jól ismertem. És ha még két emeletet szaladunk az öcsémmel fölfelé, ránknéznek, ránknevetnek, megszólítanak. Hát szervusztok, mókikák, de jó, hogy megjöttetek, pont kész a gombás csirkeleves, gyertek gyorsan, vetkőzés, kézmosás, tudjátok, hogy a Papa milyen, hogy a levest a Papa csak forrón szereti.
Az üveglap alatt viszont van még mellettük valaki. Egy ismeretlen, fekete hajú, fekete szemű, szigorú asszony. Úgy néz le — enyhe megvetéssel? mint aki belelát mindenkibe, pontosan tudja, mennyire nem felel meg? de minek? minek nem? nem derül ki, de balsejtelem vesz erőt az emberen. valamit elrontott biztosan, ha így néznek rá — a postaládák előtt ácsorgókra, hogy ha véletlenül találkozik a tekintetük, meghűl bennük a vér. Mivel én minden alkalommal felnéztem rá, bennem minden alkalommal meghűlt. Még sokáig nem kérdeztem rá, Ki ez a néni?, fel sem merült bennem, hogy kérdezni kéne, hogy kérdezni lehet. De Fodor Gézáné tekintete felkísért a másodikra, velem együtt libbent be a Singer-varrógép mellé — aminek a lábhajtóján a sakk-készlet a feltekerhető viaszosvászon sakktáblával együtt egy zacskóban várta, hogy délután legyen és lemenjen nagypapával a parkba —, belibbent és abban a sötét, ajtó mögötti sarokban maradt. Mint egy láthatatlan varjú árnyéka. A madár sehol, de a rebbenő sötét folt állandóan jelen volt ebben a rendezett és egyszerű térben.
Nyilván iskolás lehettem már, amikor feltettem a kérdést.
— Ki az a Fodor Gézáné?
Nem emlékszem a pontos válaszra, a szavaknak nyoma veszett. Csak arra, hogy a feleletből, a hangsúlyból, a zavarból, ami kísérte, a varjú árnyéka megnőtt. Emellett eltörpült az információ, a tény, hogy Fodor Gézáné nem más, mint Bözsi mama anyukája. Tehát az egyik dédanyám. Aki még élt, amikor megszülettem, de még az előtt meghalt, hogy bármiféle emlékem lehetne róla. Jó. Akkor ezt értem, gondoltam, de azonnal újabb kérdés keletkezett.
— De ki az a Fodor Géza?
Nagyi arckifejezéséből, az átsuhanó árnyból úgy tűnik, valami illetlenséget követtem el, legalábbis tapintatlan a viselkedésem. Ezt sem értem, ahogy Fodor Gézáné tekintetét sem. Mi lehet az, mit ronthattam el? De határozottan úgy érzem magam, mint aki tiltott területre tévedt, sőt nem is tévedt, hatolt, átmászott a kerítésen, fütyülve rá, hogy kerített térbe lép. De én nem láttam kerítést, nagyi pedig nem szokott ilyen arcot vágni. Időről időre újabb és hiábavaló kísérletet teszek, hátha változik a reakciója, hátha nem jelenik meg az árnyék köztünk. Jóval később és csak apránként derül ki, félmondatokból, még később nagyi rövidke memoárjából, hogy az illetlenséget nem én követtem el, az illetlenség maga Fodor Géza. A szégyen. Akiről nem, ha mégis muszáj, csak röviden beszélünk. Fodor Géza Szabján Erzsébet második férje volt, a hősi halált halt Molnár János lánya pedig, Molnár Erzsébet még öregkorában is belepirult a gondolatba, hogy az anyja egyáltalán szóba állt a nála tíz évvel fiatalabb villamosvezetővel. A tízévnyi korkülönbség önmagában is szokatlanul nagynak számíthatott a húszas-harmincas években férfi és nő között a nő javára, de a legnagyobb baj nem ez volt Fodor Gézával. Özvegy Molnár Jánosné a húszas években ment hozzá feleségül, akkoriban, amikor egyszál egyedül próbált valahogy megállni a lábán a világválság kellős közepén Pesten, hol szakácsnőnek szegődve, hol cukorkaárus bódét vezetve, és akkor, amikor a nagyobbik lánya, Bözsike — a nagyi — a négy polgárit végezte a hadiárváknak nyílt bentlakásos intézmények közt ide-oda hányódva Tokaj és Nyíregyháza között. A kisebbik lánya legalább még biztonságosan egyhelyben, az Isteni Megváltó Leányainak szárnyai alatt Tokajban. Fodor Géza és Fodor Gézáné összeállnak hát, lakásuk egy 3x3 méteres, piros-natúr kőkockás, sufniból átalakított helyiség, egyetlen kis ablakkal. Az ajtaja közvetlen az udvarra nyílik. Hogy hol az az udvar? Valahol Zuglóban lehet, de pontosan nem tudom meg soha. A Budapesti Czim- és Lakásjegyzékben nincs nyoma. Lehet, hogy egy sufni nem számított lakcímnek? Vagy bérelték? Mindenesetre a harmincnégy éves Fodor Gézánévá lett Szabján Erzsébet újra reménykedni kezd benne, hogy párban könnyebb az élet. De valójában nem kettesben élnek a lakássá lett sufniban. A szűkös tér rendre megtelik Fodor Géza ivócimboráival. Mert Fodor Géza, mint hamarosan kiderül, iszákos. Ráadásul Bözsike a polgári negyedik évét már otthon, a Nagy Lajos király úti polgári iskolában végzi. Kitűnően tanul, pedig elképesztő körülmények között telnek a napjai. Leckéjét szép időben kint az udvaron, de ha hűvösre fordul, a földön térdelve, a hokedlin írja és ricsajban, mert az egyetlen asztalt Fodor Géza és kártyapartnerei ülik körbe, isznak, röhögnek, verik a blattot. Szabján Erzsébet ekkoriban épp egy Kálvin téri fűszer- és zöldségkereskedésben dolgozik. Hajnalban kezd, ő viszi a csarnokból a zöldséget az üzletbe, aztán reggeltől estig kiszolgál, közben ebédet főz. Nyolckor, zárás után még kitakarít, csak ezután ér haza. Rengeteget sír. Ha Fodor Géza nincs otthon, kocsmáról kocsmára koslat, keresi, hol akad rá, hogy hazavigye.
1931-ben válnak el. Ugyanis a nagyi, még azelőtt, hogy az Isteni Megváltó Leányainak felsőkereskedelmi iskolájában leérettségizne Sopronban, eldönti, hogy — bár mindenki erre biztatja — nem adja be a továbbtanuláshoz szükséges papírjait, inkább állást vállal Pesten, hogy támogathassa az anyját. Együtt csak találnak rendesebb lakást is. Egyetlen kikötése van. Mire hazaér, az anyja váljon el Fodor Gézától. Fodor Gézát távozása előtt egyetlen egyszer megszállja a szentlélek. Negyven pengőt ad a feleségének a lánya érettségi okmánybélyegére. Míg együtt élnek, az asszony tartja el, Fodor Géza minden keresetét az ivásra és előző kapcsolatából született gyereke után fizetendő tartásdíjra költi. Fodor Gézának ezek után nyoma vész. De a neve, az árnyéka még évtizedekkel később sem halványul. Pedig közben kitör és véget ér a második világháború, egy forradalom. De a Fodor Géza név még a pocsolyaszürke hatvanas, hetvenes években is nyomaszt a családban jelenlétével.
Szegény Fodor Gézáné. Kinek beszélhetett erről, kivel oszthatta meg azt a kétkedést, ami után úgy döntött, hogy ezzel a Fodor Gézával is jobb összeállni, mint egyedül tengődni Pesten? Haza nem mehetett. Nyűgnek? Faddon nélküle is elég volt a szűkölködés. Úgyis csak értetlenkedés várta volna. Hogy miért döntött úgy, hogy ehhez a nyomorulthoz szegődik, akinek a nevét haláláig és abban az abszurd lakónévsorban még évtizedekig viselte? Mint egy pajzsot. Mert a név, az asszonynév az kellett neki. A válás után is. Első férje nevét már nem vehette vissza, lánynéven meg mégsem élhetett negyvenévesen két nagy gyerekkel. Micsoda újabb szégyen lenne. És hát az asszonynév, ez a Fodor Gézáné védte a további férfiaktól is. Akikkel úgy tűnik, végleg leszámolt. Hogy élhetett évtizedekig úgy, hogy az őt védő pajzs a szégyenfoltja is? Mennyire volt egyedül, mennyire volt védtelen? Mennyire volt nyomorúságos helyzetben, mennyire félt legbelül, ha a dicsőség — persze semmilyen valódi megbecsülést nem jelentő — glóriájába vont hadiözvegy státuszt erre a varjúárnyékra cserélte? Kit érdekelt valaha, hogy ez az első szerelmét szenvedéllyel szerető fiatal nő, aki egyszer csak ottmaradt magára a hasában egy gyerekkel és egy négyéves félárvával, miféle fájdalmat nem kiáltott világgá soha? Hogy hány bilinccsel szorította el magában a feszítő kínt, a haldoklásra ítélt vágyat? Voltak szavai minderre? Vagy csak az időnként felsistergő harag segített rajta ideig-óráig? A sziszegve odalökött mondatok? Mikor már annyira összegyűlt benne a bánat, amiért itt maradt, maga maradt, és ez a maga nem az, aki lehetett volna az ő Janija mellett? Hogy gürcölt egész életében és még egy nyugdíjat sem tudott kiküzdeni magának? Hogy kiszolgáltatottan élte le az egész életét?
Azt már apám mesélte el néhány napja, hogy a nagymamája, született Szabján Erzsébet mennyire szeretett a piacra járni. Hogy mennyire tetszett neki, hogy míg ő kalapban, szövetkabátban az árut válogatta, a kofák nagyságos asszonynak szólították. Pontosan tudhatta, hogy ülhetne éppenséggel a másik oldalon, a tojások, a fejtett bab, a fokhagymafüzérek mögött. Mennyire kellett volna valaki, csak egyvalaki, aki nem csak otthont ad neki, nem csak ételt és anyagi biztonságot. Valaki, aki csak annyit mond, nem baj, semmi baj, nem a te szégyened, megpróbáltad, nem csoda, hogy nem sikerült. Valaki, aki elhessenti róla a varjú árnyékát.


„A szerző a szöveg írása idején, a Visegrad Literary Residency Programme ösztöndíjasaként Krakkóban tartózkodott.”

Faddi esküvőVarjúgombok