Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lázár Balázs

H. úr harmadik monológja

Hiába záratott be Claudius, a rohadék,
s égettek rám bolond-billogot,
egyszer még úgyis kiszabadulok,
s világgá kürtölöm, nem a rossz a szép,
a hazug nem igaz, s a szeretet valamiképp
összetartja — mint titkos erő a Nagy Egyetemet —
a széthulló-omló emberi dolgokat.
Apám megölték, anyám gyilkosa kurvája lett.
Szerelmem halott, a zsarnok gumiszobába tett.
Hazám, mely lehetett volna új Kánaán,
mocsokban fetreng, s ki tudja, nem is lesz talán.
Mondják, semmi baj, csak engedelmes legyek.
Beköpnek az óriás, emberarcú legyek.

H. úr hazaér

Nem ment messze, csak a kisboltba tejért,
hogy reggel kakaót s gabonakávét
ihassanak a gyerekek s Ophelia.
a lépcsőházban Horatio-val és
Marcellus-szal még beszélgetett
egy keveset, aztán sietett, mert
„holnap munka és iskola”.
A Szellemről, akit még hetekkel
ezelőtt a pincében láttak,
megállapították, hogy a volt
közös képviselő lehetett, aki
miután lelépett a ház megtakarított
pénzével, időnként vissza-visszajárt
kísérteni a társasházba — a rendőrség
ejtette a vádat, mert ügyesen csinálta,
s belecsúsztak egy polgári perbe —,
de ez rajtuk kívül nem nagyon zavart mást,
a külföldi bérlőket például nem ingerelte,
s ők közgyűlésekre se jártak persze.
Volt köztük dán, norvég, ír és katalán,
többségük orvostanhallgató lány.
Neki is nézni kellene valami ösztöndíjat,
Wittenbergába talán találna valami jót —
gondolta H. úr, míg zárta a rácsot s az ajtót.
Lefekvés előtt váltottak még pár szót,
majd egyszerre álmodtak tengert Opheliával,
rajta vitorlás hajót, mely fedélzetén velük
tűnt el a kéken túli látóhatárba.