Spanyolnátha művészeti folyóirat

Belányi József

Homo nuntius

Bizonyos tekintetben nagyon is hasonlított Gregor Samsára. bár, az igazat megvallva nem volt olyan reggel, amikor arra ébredt volna, hogy szörnyű féreggé változott, viszont egész életében különös torzszülöttnek, kívülállónak érezte magát.

Akkor is magányosan üldögélve várta az újabb világrengető eseményt a buszmegálló padján, amikor az eleven szemű lány elsétált előtte jobbról balra. Majd balról jobbra. Majd ismét jobbról, de ekkor nem ment balra, hanem megállt, pontosan szemközt vele, és akkorát mosolygott rá, hogy a szomszéd utcából is jól látható gödrök jelentek meg az arcán. Gribedli, mondta a véget nem érő mosoly tulajdonosának olyan derültséggel, amilyet nem tapasztalt még soha. Szabad-e, tette fel kérdését kijelentő módban a lány, és lehuppant mellé a padra.

Nem mintha zavarna, sőt, szerintem nem is fura, csilingelte vidáman a lány, de a füled mögött, az ott, az egy kopoltyú, ugyebár. És ő életében először nem takarta el azonnal a szüntelen táguló és szűkülő nyílást, hanem nagy levegőt vett, és egy szuszra sorolta a lánynak, hogy a szervezete, néhány mutációnak köszönhetően, oxigénhiányos levegőn, szociális kapcsolatok megvonása esetén, szerves táplálék nélkül, istenkép hiányában, extrém hőmérséklet kialakulásakor és víz alatt is képes évekig túlélni. Meg utána még azt is, hogy szerinte ő a következő evolúciós lépés, az úgynevezett túlélő ember, a Homo supravitalis, mert a követhetetlen ütemben szaporodó földrengések, szökőárak, vulkánkitörések, a globális felmelegedésről már nem is beszélve, azt mutatják, ugye, hogy ez így nem mehet tovább ezen a gigantikus molylepkén.

A tavaszi szellő illatú lány akkorát bólintott erre, hogy majdnem leesett a padról. Ezen mindketten jót nevettek, de csak egy pillanatig, mert folytatta komoly monológját. Mesélt arról is, hogy feleslegesnek, az idő találmányának tekinti például a pénzt, hiszen a munkájával is tud fizetni azokért a javakért, amikre szüksége van, illetve arról is, hogy az agya temporális lebenyében található védőföldelés megakadályozza, hogy befolyásolják a reklámok és a propaganda. Elmondta még azt is a kitartóan figyelő lánynak, hogy, ellentétben közönséges fajtársaival, érzékeli az infrahangot, ami nemcsak azért jó, mert előre tud a természeti csapásokról. Hanem azért is, fejezte be helyette a lány rózsaszínűre pirult orcával, mert minden mondat az én szívem ritmusához igazodott.

Szóval mégsem vagyok egyedül, nézett először a távolba, majd a lány boldogságtól csillogó szemeibe hitetlenkedve. Végre találtam valakit, aki maga is túlélő, tette hozzá, és széles mosolyra húzódott a szája. Végre, felelte a lány, és fejét hátrabillentve kacagott, amitől dalra fakadtak az ágakon addig csendben gubbasztó aranymálinkók.

De van egy de, ugye?, komorodott el hirtelen, miközben két keze közé fogta a lány napbarna, bársony tapintású arcát, mert ha valamit megtanult, hát azt biztosan, hogy mindig van egy de. Van, mondta a lány, és keblei kissé gyorsabban kezdtek hullámzani, ahogy belevágott. Nem túlélők vagyunk mi ketten, de nem is torzszülöttek, mondta, és kezeivel végigsimított az arcát tartó kezeken. Az evolúciónak tudniillik elég morbid a humorérzéke, folytatta a lány gesztenyeszín szemeivel a messzeségbe révedve, a csúcsragadozói státuszt eddig egyetlen élőlény sem úszta meg kihalás nélkül. Hiába vagyunk itt egymásnak, hiába vészeljük át majd a természet közelgő megújulását, nászunkból nem születhet utód, tartott rövid szünetet a lány egy könnycseppel a szemzugában, nincs több Káin, és nincs több Ábel, azért vagyunk, azért lettünk, hogy élő mementói lehessünk az emberi faj tündöklésének és bukásának, fejezte be borús tekintettel, a Homo sapiens csillaga ugyanis leáldozott.

Ezúttal nem a lány, hanem ő bólintott hatalmasat, de nem annyira egyetértőleg, mint inkább beletörődőn. Most nem nevettek. Az örökifjú planéta ekkor komoran mordult egyet, a két hírvivő ember pedig felállt a padról, és egymás kezét fogva belesétált a naplemente fényeitől sötétvörös hamufelhőbe.