Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csala Bertalan

A tegnap szilánkjai

„Bekussolsz mostmá, befogod a pofád, bazmeg, kussoljál már! Fogd be, fogd be, fogd be, kussoljál!!” — ismételgeti egy üveges tekintetű, rángó kezű öreg az egyik ágyon. A neonfény miatt mindenkinek nagyon élesek a körvonalai. Nem látni, kivel veszekszik, csak egy betakart test, arcát elfedi az oxigénmaszk. Hangosan, mélyről jövő dolgokkal küzdve hörög szakadatlanul. „Kussoljál már el, mert megöllek, te szar, nem lehet tőled aludni, annyit hörögsz!” — visít fel az öreg ismét kétségbeesetten. Hirtelen feléd fordul és felismered rajta a saját megöregedett arcodat.
Ez a nyitott ajtajú kórterem az első dolog, amit minden nap látsz, amikor kiszállsz a liftből a másodikon. A lift egy fémdoboz, aminek a falára valaki alkoholos filccel felírta, hogy „türhő”. Az illesztésekben a földön áll a szemét. Ezeréves pókhálók, csikkek mindenütt. Az első emeleten a lift azt írja ki, hogy 0 a másodikon azt, hogy 1, de ez nem okoz fennakadást. Az emberek a liftben soha nem szólnak egymáshoz. A másodikon van az osztály, ahol dolgozol, tehát az 1-es számot nyomod meg. A liftajtó olyan éles, fémes robajjal vágódik ki, mintha össze akarna dőlni az egész épület, neked arcizmod se rezdül. Legalább működik a lift. „Kussoljál már, tényleg, bazmeg, kussoljál!” Délután négy óra van. Kezdődik a nap.
A kórtermek fala meghatározhatatlan színűre van festve, valahol a sárga és a szarbarna közötti árnyalat. Száraz, meleg a levegő. Rettentően másnapos vagy. A gyomorsav marása a torokban nem csillapodik, lemész az alagsorba, mentes vizet kérsz a büfében. Ennyi erővel akkor kávét is vehetnél, mondod magadnak. Két kis pohárba kéred, úgy, hogy az extra pohárkát ráhúzzák a kávésra, mivel már rég tudod, hogy ha csak egybe töltik ki, az elolvad, amire kiérsz a kórházudvarra. Amint nyitod az ajtót, egyből rágyújtasz és lassan fújod ki a füstöt. A tegnap szilánkjai beleálltak az agyba, fájnak. Előveszed az egyiket, a kopott délután fényéhez tartod, de nem sok türköződik vissza az éjszaka csillogásából. Nincs kedved senkivel sem beszélgetni, beállsz egy fa alá. Hullanak rád a nyirkos levelek, Budapestre beszökött az ősz, a természet is taknyos, orrod gyorsan kifújod. A füledbe a fejhallgatót visszadugod, a lejátszási listából véletlenszerűen böksz egy mappára, a Kékszakállú herceg vára, körülnézel, hát lásd ez az én birodalmam, inkább mégis kikapcsolod.
Miközben a csikket elnyomod a kuka fedelén, szaporítva ezzel a narancssárga doboz fekete hullafoltjait, egyre csak a tegnap éjszakai jeleneten gondolkozol. A 979-es éppen az Operánál álldogált. A telefonod lemerült, nem tudtál zenét hallgatni, úgyhogy sürgősen nézelődni kellett, nehogy elaludj a buszon és ismét a buszgarázsban térj magadhoz, mint a múlt heti mulatozás végén. Bámultál az ablakon kifelé, melletted apád korabeli, túlsúlyos, munkásruhás férfi hortyogott és a feje néha a válladra bukott. Egyszerre kiáltozás ütötte meg a füledet: „Léda, te szuka, elkaplak!” Elsőre te sem figyeltél, hiszen minden megállóban anyázik valaki valakivel szombat hajnalban, jobb nem belekeveredni. Aztán a röhögés egyre erősödött, a borízű hang pedig csak kiáltozott, de valahogy olyan ódivatúan. Olyanokat mondott, hogy „átkozott magyar helikon”, pedig helikont már nem is lehetett kapni egy ideje. Meg, hogy „most majd elnémul a fekete zongora”. Amikor odanéztél, láttad, hogy egyikük az operaházi szfinx-szobor nyakában ül. Zömök, vállas ember barna zakóban, egyik kezében szivar, azzal hadonászott. Valahonnan nagyon ismerős volt. „Gyere Agyibagyi, mer’ lekéssük a buszt”, kiáltott rá a társaságukból az egyik, de többet nem láttál, mert a busz hirtelen sípolni kezdett, becsapta az ajtókat, és elindult.
A liftben ránézel a „türhő” feliratra és gyűlölöd a mai napot. A pali a szfinxen, ő jár az eszedben, úgy nézett ki, mint az egyik régi tankönyvedből valaki. „Isten hozott ma is a magyar ugaron”, szellemeskedik távozó váltótársad, miközben az öltözőben összefuttok. Sírhatnékod van, amikor arra gondolsz, hogy még 12 órát kell itt eltöltened. Itt sósabbak a könnyek és a fájdalmak is mások. Megrázod magad, mint egy megvert, vizes kutya és munkába állsz.