Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nagy Izabella

Gondolatok Miklya Zsolt Párakép fölött című kötetére


(Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019)

Arcfelmutatás helyett („futó kaland a lét”)
A sehovánemtartozó


Mert úgy tetszett az Istennek,
hogy úton legyen, folyton csak úton,
csontosan, mint az éhesek,
szikáran, mint a szomjazók.

Mert úgy tetszett az Istennek,
hogy imáinkból hálót sző köré,
a szakadékra kifeszítve,
a meredély elé puha szőnyegül.

Mert úgy tetszett az Istennek,
hogy lámpát ad kezébe eszközül,
világítsa át a lelkeket útközben.

Mert úgy tetszett az Istennek,
hogy sehovánemtartozót ajándékoz,
a rengeteg elveszettért.


Dűlő út („magadra veszel ma is mindent”)
Szárnytalan angyal


Otthont keres magának, hirdetésben.
Mellső zsebében egy fésű és papírdarab
zenélni való az átlátszó indulat.

Azt gondolja, mindegy merre megy.
Ízeket idéz és mély hangot ad
ahogy a fiatal testhez ér a karcolat.

Gyöngyeit csuklójára ejtett szeplők őrzik.
Parázs az érzés, szemeiben egyfajta kérdés
levetheti-e magáról angyal-képét.

A várost járja éjjelente, hátizsákkal.
Övén karabiner és kötéldarab
festeni való a visszatérő indulat.

Hajnal előtt köré kucorodva, árva lány.
Szárnytalan lapockája vércsíkját látom
nyomot hagy bennünk az éjjeli zápor.


Vissza a feladónak („Rád se nézek, úgyis látlak”)
Áldás


Nem igazán lehet megérteni, olyan, mint a csoda.
Megpróbál a nyelv hozzáférni, megpróbál az agy hozzáférni,
csak a hit segít. Az áldás létezik.
Így próbálok eljutni önmagamban ahhoz, aki túlélő.

Érted imádkozom, kedves, szünet nélkül.
Áldást kérek, hogy szeress, boldogulj, alkoss, légy jól,
tudod hiszen, mit kívánok neked. Ismered.
Sorra veszem majd a sok barátot, ismerőst. Ki
ne hagyjam azt, kitől félek, vagy gyűlölök.
Nem én ítélek. Én csak vagyok. Az átkot a cigányasszonyok
szórják, és átkuk fejünk felett marad.

Húsvét szag van februárban, egyre fogy a tél,
nem tudok reménykedni. Csak vagyok. Hiányod köröttem,
mint egy burok. Mégis a hit segít.
Így próbálok hozzájutni ahhoz, aki túlélő.


Dante lakópark („átkel rajtad az éj”)
Dante lakópark


Hogy fűzi össze bennem a sors a tégedet
mint nagymama göcsörtös ujjai a csipkefonalat,
nem tudom.
Talán az Isten, vagy elkószált angyala.
A fehér fonalból pokróc készül,
hajnali rétre ráteríti vékony kezed,
hogy elinduljon ez a nap is.

Hogy adja rám parázs köpenyét a sors
mint tanítvány csillogó szemei összekötve veled,
nem tudom.
Biztos az Isten, vagy elkószált angyala.
Munkaruhája az égboltra terül,
moly-lyuggatta szövetdarabon átsüt a hold,
hogy nyugovóra térhessek belül.

Hogy engedheti karjaidat a sors átkarolni
mint fogócskázó gyerekek a Temető felé,
nem tudom.
Ott az Isten, vagy elkószált angyala.
Lépteink, ölelésünk, szavaink, szemünk
teleszögellve hangjával,
hogy érintés nélkül is hozzá tartozzunk.


Nyelvmenekültek („szívtől szívig szerettem volna valamit megmutatni”)
sebek a mellkason


az est nyugodt.
fák nem rezdülnek, mintha az éj elfedné önmagát.
a hangod karcol, a zsebkendőm sötétpiros,
magam vagyok, végre.
álmatlanságot lehelek a hidegen csillagos ég felé,
nem érzek fájdalmat, pedig kéne.
mellkasod mutattad és elengedtél,
a seb rajtad nagyobb, mint karomon a papír,
mi vörös vért itat.

az Alkotó nem hagyta abba mesterművét.
kiveszi a rőt színt, a véreset, fehéret kever bele,
úgy találja, úgy értékesebb.
mocsárból kinyúló kezet rajzol, egymásba fogódzót,
nem értjük miért használ embereket.
Nem beszél, csak sóhaja süvít, mint a szél.
azt hisszük álmodunk, pedig csak tiszta vizet szomjazunk,
de minden éjjel vérvörös szemmel bámulod a plafont.
egy kis bor, fű, testnedv segítene. vagy egy penge.
a végén csak elkárhozunk.
vagy megtart minket hálója, kifeszítve a szakadék felett.

Dante lakópark

Zelei Marcell: Dante lakópark