Spanyolnátha művészeti folyóirat

Krajnyák Dalma

Alternatív vallomás

Én nem kétlem, kedves,
hogy egyébként kezdeményezni szoktál,
s tudom, most is megtennéd,
csak tiltja a protokoll és a morál.

Így, bárhogy is legyen, gondoltam,
megkönnyítem neked a dolgot,
s távol álljon tőlem a feminista szellem,
már úgy is elárult téged a mosolyod.

Hogy felejthetném a múltkorit,
a sóhajod, a szavaid,
ahogy szemeiddel kérleltél,
ne menj, maradj még kicsit…

Nem kérek hát elnézést,
hogy íly egyenes vagyok,
kérdezhetnék valami szakmait,
de hagyjuk az álcát és hablatyot!

Evidens a szituáció
mindkettőnknek már jó ideje,
magas labdát adtunk fel nem egyszer,
csak nem volt, aki leüsse.

Így hát megteszem én.
Lesz, ami lesz.
Most már rajtad múlik,
hogy ezzel mihez kezdesz.

Nem tudok rólad semmit,
és kvázi te se rólam.
Hogy házas vagyok-e, s te független?
Majd azt inkább élő szóban.

A többit pedig úgy is tudod…
Legalább is látod, érzed;
hogy remeg a kezem és hangom
mindig, mikor veled beszélek.

Időzített bomba és bénító injekció,
mintha együtt dolgozna bennem!
Érzem szinte az első alkalomtól,
hogy mennyire a hatásod alá kerültem.

Mikor közel vagy, az izgatottság győz,
és nem vagyok a magam ura:
az összes sejtem diszkóba vonul —
fura ez az érzés. Nagyon fura.

Talán ez még nem tűnt fel,
és nem is hitted volna egyhamar.
Tettetésben jó vagyok,
legyek jégkirálynő vagy Femme fatal.

De tartozom egy vallomással,
komolyra fordítva a szót;
eddig is komoly volt, csak…
...erre most, így van igazán mód:

élőhalottként jártam-keltem,
tudod, mielőtt megismertelek.
Úgy utaztam a kettes metrón,
mintha nem lettek volna körülöttem emberek.

Zárva voltam, nem éreztem.
Mint egy nagy szürke felület,
lelkemen néha tompa koppanások,
majd sokáig újra hosszú szünetek.

Kiégve túléltem, görgettem a napokat.
Csak voltam.
Lehajtott fejjel lézengtem a világban,
csendesen és szótlan.

Majd jöttél te, kire végképp nem számítottam,
akkor, ott oly váratlanul!
S éreztem, hogy az ereimben az élet
lassan-lassan, de újra megindul.

Csermelyként csordogál bennem a vágy,
hogy újra lássalak nap mint nap,
s mikor végre ott állsz előttem, (egy pillanat),
gejzírré duzzad nyomban a vágypatak.

Most talán kicsit költőire fogtam,
de leírni nem megy máshogy, egyszerűen.
A hatásodtól megrészegülök, s tudom,
a reakcióm, finoman szólva is, ésszerűtlen.

Megvannak a kis manipulatív eszközeid,
ezzel nyilván tisztában vagy.
Hogy a kitüntetett figyelem csak nekem jár-e?
A felvetés bennem jócskán kétséget hagy.

A kósza simit, eltévedt érintéseket
most felejtsük el kérlek, etikátlan!
Nem mintha nem ajzana fel,
miközben színlelem a rezignáltat.

De a tekinteted, mint lángcsóva,
indul ki a sunyi, mogyoró szempárból,
láthatatlan lasszóra kötve, ha úgy akarod,
s a helyzet kívánja, visszahívhatod bármikor.

Mesterlövész vagy te, nem vitás,
úgy célzol tökéletesen szegycsontba.
Betalál, agyamba és lelkembe utat tör,
szétáramlik testemben a szikrázó fénycsóva.

De bűnbaknak én ki nem kiáltalak.
Kettős támadás zajlik, belátom.
Csábítok és provokálok, melytől
mindenem leszel, csak nem a barátom.

Kettőnk közül én leszek hát az,
ki elsőnek megadja magát.
Feltett kezekkel eléd állok,
hogy végül én nyerjem a csatát.

Csak remélni tudom, hogy kihasználod
e ziccert, mint előnyös helyzetet,
s a jövő heti vacsora ajánlat rajtad áll,
kedvesem, hogy meg- avagy nem teszed!

AntiÓda

Téged talállak színdarabban, filmben,
bármilyen alternativ vagy fiktív létben;
Szerelmetes lányregényben,
olvaslak a sorok között, de szókép helyett
kórkép vagy nekem,
a cizellált mestermű-leletem.
Téged harsognak utca- megálló- és városnevek,
mondanám, hogy akkor is,
ha nem akarlak, nem kereslek.
De igen. Tudat-nem-is-annyira-alattim
bevonz Téged és gyilkos neved;
S az éginek vélt jeleknek örülök.
Megmosolyogtatóan gyermeteg.

*

Évek sarába beragadt vágyak hallucinációja,
felértékelt illúziók leképzett manifesztációja
vagy te énem-nekem. Énekem.
Elmém terhe, múltam súlya,
Ez vagy te, képzeletemmel megtöltött skatulya.
De ki lehetsz valójában?
Álmaimmal és félelmeimmel felruházott gaz csábító,
kit rajongva gyűlöl a magam fajta önsorsrontó?
Mi van, ha te, a piedesztálon trónoló
megtestesült kételyadaptáció
valójában életszagú léttel lecsupaszított,
egyszerű földi halandó?
Nem az elefántcsont-tornyomból szemlélt fantazmagória,
csupán egy kiábrándító valóság-figura? Fura
belegondolni, hogy jelentéktelen is lehetsz.
S hogy egy másik dimenzióban érdektelenné válok,
mert engem szeretsz!

Már nem, csak még örökre

(Juhász Gyula: Anna örök c. verse alapján)

Már nem te vagy az első gondolat,
mely ébredés után eléri az agyamat,
hogy aztán egész nap elkísérjen
megülve sunyin a lelkemen,
mint valami kitartó, ártó szellem,
kísértesz, miközben nem vagy velem,
illetve mégis,
igen is meg nem is —
kibecsuki állapot;
nem okozol már szívemben rövidzárlatot.
Már nem rontod el a reggelim ízét,
nem lesz miattad a kávém keserűbb
vagy a télvégi idő szomorkássága feltűnőbb,
és tudom értékelni az előbújó nap fényét.
Már nem időzöl rámnehezedve a vállamon,
miközben mosogatok,
vagy szélnek álcázva nem táncolsz hátamon
ahogy kutyát sétáltatok,
nem fojtogatod végre a torkom,
elzárva így hosszú időn át a dalom,
hogy gúsba kösd minden napom,
többé már nem hagyom!
Már nem várom, hogy jön egy bűnbánó üzenet,
hogy a Messenger pittyenése megüti a fülemet,
hogy megírod, tudod már,
milyen egy bátor, szerelmes férfi,
aki a langyos biztonságát többé már nem félti.
Már nem remélek vakon,
már nem tipródok azon,
hogy miért nélkülem, miért nem velem,
hogy miért vagy érzelmileg elérhetetlen,
hogy sűrítve öntötted anyagba az összes fájdalmamat
és újrateremetted létezéseddel az apámat,
hogy önzőségeddel életet bénítasz
és gyávaságból engem eltaszítasz,
többé már nem érdekel.
Elmúltál te is a józanító idővel.


De a nagy felismerésekben mégis
örökre velem maradsz,
hiába menekülsz, hiába szaladsz,
elférsz kitárt szívemben, helyet csináltam neked,
ahogy a szerelemnek, vágynak, s megannyi érzésnek,
s megbújsz a tüdőm számtalan redőjén,
mellyel beszívom az új szelek friss levegőjét,
és ott húzódsz egyenes gerincem mentén,
melytől újra erős és szilárd járásom,
legbensőbb emlékeim között van a szállásod,
ott a lenyomatod az újjászületett énemben,
örök helyet kaptál az önszerető létemben!