Spanyolnátha művészeti folyóirat

Ádám Tamás

A plüssmacik álma

Hátat fordítunk egymásnak,
alig férünk el a szobányi ágyon.
Fölöslegesen cirógattuk egymást,
rögzítjük utóbb. Köztünk plüssmacik
ölelkeznek, mindez oly’ lágy,
majdhogynem tökéletes.

Csiszolópapír dolgozik a hálóban,
gondoljuk, pedig csak fogaink őrölnek
egyenletesen, kíméletlenül. A
szentbeszédet reggelre hagyjuk.
Akkor kezdjük el, amikor kiugrik
a barnuló kenyér a pirítósból,
összerándul gyomrunk.

A plüssmacik kihasználják helyzeti
előnyüket; megőrzik kihűlt testünk
melegét, mintha bármi is visszatérne.
A legyintés ránk marad.

Várjuk az estét, amikor hátat fordítunk
egymásnak, megsimogatjuk a
plüssmacik nyakát, talán még sarlóval
belevághatnánk a lepedőn nyíló
margaréták derekába.

Se is

Elszökni innen, el, fehér sállal
bugyolált fenyők közé szorulva
megvárni, amíg a tűlevelek
szakadt hátizsákunkat megvarrják.
Enged szorításából a szabadtéri
vérnyomásmérő.

Veszélyben felerősödik az inkontinencia,
puha hóban kígyót utánoz a húgy,
a Google Earth segít, minden részlet
látható. Szemérmesen elsündörög
egy málló határkő.

A csipkevessző szögesdrótot húz elénk,
nem messze szakadék tátong,
válsághelyzetben ritkán nézünk
lefelé, magunkba se is, ámbár talán.
Túl mély a mély.

Marad hát az egyetlen irány;
hátrafelé ólálkodva, miközben lüktet
bennünk: el innen, el! Akkor
érkezni, amikor a telelő gólya
favágó tőkére hajtja hosszú nyakát,
és váratlanul megbocsátanak neki.

Maradnánk se is, jól esne egy laza
tóparti cigi, tétova békaboncolás,
farvízen lavírozva visszajutni, ahova
nem lehet. Ámbár talán.