Spanyolnátha művészeti folyóirat

Simon Adri

(Egyedül iszogatni...)

Az utóbbi idők legfárasztóbb napján vagy túl, és érzed, ma este semmi különöset nem csinálsz, nem gondolkodsz, nem beszélsz, csak ülsz és iszol. Először az olyannyira vágyott hosszúkávé külön hideg tejjelt puszilod be lassan, kimérten, szinte időtlen élvezkedéssel. Most elsősorban az a lényeg, hogy megnyugodj, kilazulj, mintegy átállj az egész napos rohangálásról az egész estés üldögélésre. Aztán jöhet a második fázis, a kellő mennyiséges, de kulturált alkoholfogyasztás, hogy feldobódva mehess haza, hogy nehezdre essen a zárba találni a lakáskulccsal, és a szomszéd néni is csóválhassa rosszallón a fejét az alig elhúzott függöny mögött, hogy lám-lám, megen csak az italosság, a zavaró zajok csapása, a többi, rendes emberre tekintettel nem levés, rossz vége lesz egyszer ennek így, la.|
A délután folyamán többször eszedbe jutott, fel kellene hívnod ezt-azt, szólni nekik a tervedről, sőt, késztetésedről, de letettél róla. Jobb, sokkal jobb lesz ma este egyedül iszogatni, végre nem beszélni a világ dolgairól, csak magadban gondolkodni, mintegy legszentebb magánügyednek tekinteni a világ megváltására vonatkozó terveidet. Papír, ceruza mindig van nálad, könyv is akad, egy szép, csendes este magaddal, jól hangzott, jól zajlik.
Aztán mégis afféle előérzet lep meg, felnézel a könyvből, körbetekintesz, de tiszta a terep, sehol semmi fenyegető. Alig hajolsz vissza, megint. Mintha már hangokat is hallanál. Egyre közelednek, egyre ismerősebbek. Nyílik az ajtó, belépnek, éppen veled szemben állnak meg. Azonnal észrevesznek, kitör belőlük a lelkesedés, előmelegítettek már, ugye. Hangosan rendelnek, persze, köréd ülnek.
Tényleg nagyon régen találkoztatok. Valaha te is része voltál a csapatnak, később néhányan kisodródtatok belőle. Most meg kicsit zavarban vagy. Örülsz a váratlan találkozásnak, de egyértelmű, hogy az eddigi estédnek vége, új időszámítás, új éjszaka indul, a szinte futószalagszerűen érkező italokból pedig nyilvánvaló, hogy rettentően sokáig fog tartani.
A veled szemben ülő lányt nem ismered, még látásból sem. Bemutatkoztok, koccintotok egyszer, kétszer, háromszor, egyre jobban egymásba melegedtek, bár egy idő után kizárólag te beszélsz, ő nagyokat hallgat, úgy tűnik figyel, sőt, érdeklődőn néz, egyenesen a szemedbe, megállás nélkül össze vagytok kapcsolódva. Kábulni kezdesz, szédülni, több ízben is megkérdezed tőle, hogy na, erről mi a véleményed, te hogy gondolod, de semmi, csak néz, te pedig nem tudsz szabadulni, nézel vissza. Bárcsak mondana már valamit, különben kővé változol, itt maradsz örökre.
Gyors folyású, tiszta hegyi patak akarok lenni, szólal meg végre, és hiszel neki. Kipirosodik a bőre, megfeszülnek az izmai, és miközben kiivott borospoharát kacéran az asztalra teszi, a fülcimpádig hajol, leheletével felperzseli a bőröd, és csillogó ajkakkal azt suttogja, kérek még. A többiek azonnal kihátrálnak, ketten maradtok. Nem hallatszik se a zene, se a zaj, csak őt látod és hallod, na meg a saját szívedet a füledben, a füledet az agyadban.
Nem jut eszedbe semmi, nem bírsz megszólalni. Hülye kérdéseket feltehetnél, de nem, ő meg csak néz a mélységesen mély zöld szemével, érzed, a technikai káó már megvan, és ha nem lépsz le rögtön, mindjárt jön a kiütés.
Imádom a horrorfilmeket, és azt hallottam, te nagy Romero-rajongó és -szakértő vagy, mondja váratlanul. Közelebb húzódsz hozzá.
Igen, szeretem, suttogod, a torkod ugyanis rég kiszáradt, szívd ki a vérem, harapd át a nyakam, kérlek.
Rendben, ha ez a kívánságod, de előbb tégy engem gyors folyású, tiszta hegyi patakká, kedvesem.