Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gáspár Ferenc

Trianon fiai*

— Megtaláltam a dédapád a naplóját!
— Mi van, papi? Miről beszélsz? — kérdezem, de a szemem nem fordítom el a mobilról.
— Abbahagyhatnád már, legalább, mikor hozzád beszélek!
Már a nyelvemen, hogy mindig beszélsz, de még időben elharapom a szót. Inkább kinyomom a tapsoló Leonardo di Capriót, és felnézek rá. Látom, hogy vörösödni kezd a kopasz feje, az ilyesmi nem jót jelent nála. Gyorsan felveszem hát az érdeklődő arckifejezést.
— Mit találtál meg? — kérdezem a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel. Tulajdonképpen csípem az öreget, még akkor is, ha megzavar a csetelésben. Nyel egyet, mint aki átlát a szitán, de inkább visszaszívja.
— A dédapád naplóját — ismétli meg.
— És az miért olyan érdekes? — kérdem.
— Azért, mert arról a bizonyos évről szól. Meg az előzményekről persze.
Megértően bólogatok, miközben fogalmam sincs, melyik évre gondol. Bár valami mintha derengene, mert már tegnap este is emlegette, hogy hamarosan elmesél mindent nekem egy olyan borzasztó évről, egy olyan időszakról, amely a mai napig beárnyékolja a történelmünket. A magyar haza történelmét. Így, hogy belegondolok, mintha világosság kezdene gyúlni az agyamban, hogy miről lehet szó. Hiszen tanultunk róla, ha nem is túl részletesen, majd az idén kerül bele a tananyagba.
— Csak nem a trianoni békéről? — csapok a térdére.
— De bizony — mondja büszkén, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Közben meg szomorú arcot vág. De büszke arra, hogy kitaláltam. Az én unokám, már tudja, mi történt száz éve, meséli majd a szomszédoknak, a boltban bevásárlás közben, a patikában, mikor kiváltja a gyógyszerét, vagy a művházban, ahová trécselni jár meg sakkozni. Neki nem kell majd elmagyarázni a történelmet, meséli, miközben húzogatja a bábukat. Sakk-bástya a lóval, mondja, és így folytatja: inkább ő fogja elmagyarázni a tanárainak. A többi vénember meg majd megértően bólogat. És egy szép napon majd ő szerzi vissza, teszi hozzá, de erre már felhorkan a Béla bácsi meg a Pista bácsi. Egyszerre horkannak fel, mert egy srófra jár az agyuk, szokta mondani nagyapa, és ilyenkor huncutul mosolyog. Szereti őket ugratni, na.
„Miket beszélsz, te, Laci?” — kérdik majd. „Nem hisszük el, hogy háborút akarsz! És pont az unokádnak! Aki ráadásul lány! Hogy szerezné pont ő vissza!” És: „Ez már így marad, amit száz éve elvettek, azt nem lehet visszacsinálni!”
„Százötven évig sem lettünk mi törökké”, fog kiabálni az én kedves nagyapám, és már nem csak a feje búbja lesz vörös, hanem az arca is. Mindjárt megüti a guta.
„Mindjárt megüt a guta”, mondja neki Béla szomszéd, de nagyapa csak még jobban ordít.
„Hogy lehet így lemondani arról, ami a miénk volt?! Hogy lehettek ilyen megalkuvók? Hogy gyalázhatjátok meg az őseink emlékét?!”
„Jól van, jól van, csak ülj vissza”, próbálják majd békíteni, de ő nem hagyja magát.
„Egy nemzettel sem bántak el így, soha! Mit szóltak volna a franciák, ha nekik csupán Il de France marad? Vagy az angolok, ha elveszik tőlük Skóciát, Walest, az Ír szigetet, sőt a Manchestertől északra fekvő területet? A németek, ha csak Bajorországot hagyják ott nekik?”
„Nem lehet ezeket összehasonlítani. Ott nem éltek más ajkú népek.”
„Micsoda? Mert a franciák régen kiirtották őket, azért! És hogy Angliában nem éltek más nyelvűek? Hát a walesiek? Az írek? A lenézett, alsóbbrendűnek tartott írek, akik meghalni jók voltak nekik Indiában, de otthon csak arra, hogy megalázzák őket, elvegyék a földjeiket, összerombolják a házaikat, éhen döglesszék őket! Nem tudjátok, miről beszéltek!”
Na, valahogy így. Vég nélkül. De most még itt ül velem szemben és mosolyog. Roppant elégedett, mert megtalálta az apja naplóját. Az én dédapámét. Amit este elalvás előtt felnyitok és kitárul előttem a világ. Nem tudom, hogy akarom-e. Jó lenne inkább telózni kicsit és csetelni a barátnőimmel. De aztán valamiért győz bennem a kíváncsiság. Nem is értem igazán magamat, hiszen ez a füzet kopott és piszkos, és még képek sincsenek benne. Az öreg örül majd, gondolom. És kinyitom a naplót, s benne egy rég letűnt világ indul meg gyorsvonati sebességgel, akár az a hajdani mozifilm, amit még be kellett fűzni a gépbe.

*

— Lackó, dobunk egy hátast?
Vigyorogva nézek rá, a víz belecsurog a szemembe, de egy csöppet sem bánom.
— Dobjunk! — kiáltom, és már szaladtunk is kifelé a Sugóból, meztelen talpunk alatt pufogva szállt a homok. Rohanunk a nagy Duna felé, hogy a torkolatnál dobjunk egy hátast. Már jócskán benne vagyunk a nyárban, abban az 1914-es esztendőben, mikor apám bevonul katonának. Még csak tizenkét éves vagyok, és álmomban sem gondolom, hogy még be sem fejezem az iskolát, teljesen megváltozik a világ körülöttem. Itt Baján, amúgy is annyira békés minden, annyira szép a nyár, amit mi gyerekek minden évben várunk, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy ezentúl nem járhatunk majd le a Sugó-partra horgászni, vagy nem fekhetünk rá csak úgy a nagy Dunára, minden szülői engedély nélkül, hogy aztán Dunafalván a molnár kihalásszon bennünket, és feltegyen a legközelebbi visszafelé induló hajóra.
A torkolatnál azért körülnézünk, nincs-e felnőtt a közelben, aki ránk ripakodhatna. Álmos a kora délután, az emberek errefelé ilyenkor gyakran megpihennek, behúzódnak a forróság elől a házakba, akárcsak ott, a távoli tenger partján, amerre a nagy Duna hömpölyög, és amiről a sokácok beszéltek. Akkor még nem tudom, hogy ez nem ugyanaz a tenger, számomra csupán egy óriási tenger létezik, úgy képzelem, minden folyó ott találkozik, és az lehet az igazi csuda. Télen-nyáron kellemes meleg, éjjel-nappal lehet fürödni benne.
Már lebegünk a víz tetején, amikor megpillantom a sánta Baloghot. Rázza a mankóját felénk, azzal fenyegetőzik. Gondolom, oldalba lököm Öcsit, de már messze sodródott tőlem. Így inkább visszafordulok, és csak néha tempózgatok, főleg a lábammal, hogy irányban maradjak. Nem veszélytelen vállalkozás a Dunán sodródni, könnyen elkaphat egy örvény, forgó, vagy beránthat középre, és akkor onnan már nehéz kikecmeregni. Így bármennyire is kényelmes a sodródás, mindig kifelé pillantgattunk, nehogy túl messzire kerüljünk a parttól. Tapasztalat kell hozzá, no meg jó úszni tudás, és persze társak. Egyedül az ilyesmi kifejezetten unalmas.

— Ki engedte meg?! Nem megtiltottam nektek?!
Már másnap van, ülünk a nappaliban. Pontosabban én állok. Apám is áll. Megkapta a behívóját, holnap kell bevonulnia. A hangulat eléggé elkeseredett, mert Öcsi eltűnt valahol a vízben, csak én mentem haza egyedül. Addigra meg a sánta Balogh fellármázta a házat. Én nem tudom, miből élhet az ilyen, aki folyamatosan mi utánunk leselkedik! És persze, az apám nővére meg Bandi bácsi, aki a nővérének a férje, ezek itt most mind azt hiszik, hogy Öcsi belefulladt a nagy Dunába. Pedig, nem, máskor is játszottunk már ilyet, hogy egyikünk eltűnt a parti bokrok között, vagy ne adj’Isten átvergődött a túlsó partra. Ami, mint már mondtam, elég veszélyes, középen cefetül bitang a sodrás, komolyabb úszókat, felnőtteket is megtréfált már. Öcsinek azért kétszer sikerült, legutóbb éppen az idén. Még alig volt vége az iskolaévnek, és ő akkor sem jött vissza, hiába kiabáltam neki, hiába szaladgáltunk többen, őt keresve a parton. Ám júniusban hosszúak a nappalok és ő még sötétedés előtt megjelent. A nagy híd felől érkezett, és fülig érő szájjal vigyorgott. Először mindjárt jól hátba vágtam, annyira megijesztett bennünket. Ezért vagyok nyugodt, én tudom, hogy újból feltűnik majd, és akkora pofája lesz, mint a sugóbeli békáknak. De nem mondhatom el a sok okostojás felnőttnek, hogy ez nem az első eset, mert akkor még jobban megszidnának. Inkább csak hallgatok, nagyokat pislogva. Anna néni szipog, a férje is törölgeti a szeme sarkát. Csak a kislányok vigyorognak. Azok mindig ilyen tökfejek, nem tudom, mit esznek annyira rajtuk.

*

Nana, gondolom olvasás közben. Hiszen én is lány vagyok! Aztán belegondolok, hogy dédapa itt még csak tizenkét esztendős. Hátha később majd másképpen vélekedik a lányokról. És belelapozok a Napló közepébe. És lám, mit olvasok benne?

*

A szívem szakadt meg szegény Marikáért! Nem, dehogyis sajnáltam azt az oroszt! Hisz én is nyakon vágtam volna…! Ha csak tudom, hogy meg akarja érinteni! Jó, persze, hogy idősebb nálam három évvel, de ő az én első szerelmem, még akkor is, ha ezt nem akarja tudomásul venni. Gyereknek néz. Milyen kár, hogy nem voltam ott! Akkor láthatta volna, hogy már nem vagyok gyerek! Én élve elfogtam volna, összekötöztem volna, úgy prezentáltam volna a bíróságon! Volna, volna… Mindenesetre Marika jól elintézte. Ezt a Mihail Barsenovot segítségül adták melléjük, hadifogoly volt a szerencsétlen. Mindjárt megsajnálom! Na, szóval úgy történt, hogy éppen kettesben kaszáltak a mezőn, mikor ez a Mihail rátámadt. Erőszakoskodni kezdett vele, csókot kért tőle. És akkor az én Marikám odavágott a kaszával. Önkéntelen mozdulat volt, ezt mondta, de én mégis csodálom érte. Az orosz persze azonnal meghalt.

*

Lehet, hogy jobb, ha visszatérek az elejére. Akkor megtudhatom, mi történt Öcsivel a nagy Dunában. Bár attól tartok, nem sok jó…

*

— Mindenesetre szólok a csendőröknek. A halászoknak is. Te pedig nem mehetsz ki még a Sugóra sem egy hétig! Szobafogság! Olvasol meg tanulsz! Készülsz a következő tanévre!
— A pályaudvarra sem kísérhetlek ki holnap?
— Még meglátom — feleli. — Most hazamegyünk.
Tudom, jobb, ha nem szólok semmit, így hallgatagon ballagunk a szomszéd utca felé, ahol lakunk. Csak a húgom ugrál itt mellettünk, mintha semmi sem történt volna. legszívesebben képen törölném.
Másnap a pályaudvaron nagy ünneplés, zászlóerdő, és rengeteg ember. És énekelnek, hogy „Beállok rózsám katonának, mert szüksége van rám a hazának”, meg, hogy „Kárpátokban megfújják a trombitát”. Mondjuk az előző vidámabb, csak nem értem, hogy miért egy Kati nevű lányt szólítanak fel benne, hogy ne sírjon, mikor a mi családunkban olyan nincsen. De nem sok időm marad töprengeni ezen, mert édesapám lehajol hozzám, és nagyon komolyan szól:
— Nem tudom, mikorra térek vissza, Lackó. Te maradtál az egyetlen férfi a családban. Kérlek, fogadj szót mindig édesanyádnak.
És még akar valamit mondani, de elborul a tekintete. Nem igazán értem, hiszen a Kaiser azt mondta…
— Azt mondta a császár, hogy őszre vége lesz! Mire a falevelek lehullanak, katonáink hazatérnek! Nem ezt mondta?
Apám csak bólogat, de közben a tenyerével a szemét takargatja. Még sohasem láttam ilyennek. Anyám szorítja a kezemet, érzem. Húgom meg csak bámul a bamba fejével, de érezhet valamit, mert bekapja az egész öklét.
— Azt mondta, kisfiam.
— Hát akkor? Egy-két hónap, s már itthon is vagy!
Tegeződünk, lehet, nem mondtam még. Ez nem minden családban van így, sőt, az általános inkább a magázódás, de apám művelt ember, patikus, és sokszor kifejtette, hogy a szabad emberek tegezik egymást. Ezzel nem mindenki ért egyet a városunkban, például Öcsi sem tegezi a szüleit. Pedig azok is műveltek. A nagypapa jegyző volt, és Bandi bácsi szintén jogot végzett.
— A császár is tévedhet — feleli apám, és megölel bennünket. Szeme sarkából kigurul egy könnycsepp. De akkor már anyám is zokog, s körülöttünk mások szintén. Sírnak az asszonyok, a férfiak meg csak énekelnek teli torokból, hogy lesz még belőlem kapitány, kapitány. Mondjuk, apából lehet, mert egyetemet végzett, és részt vett katonai kiképzésen, már most hadnagy, der Leutnant. Van egy csillag a vállán! Igazán jól fest az egyenruhában…
Végül csak felszállnak a vonatra, integetnek, s lassan kigurulnak az állomásról. Mennek messze földre, Szerbia felé…

*Részlet a szerző Trianon fiai címmel készülő regényéből