Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rashwan Mohamed

A száműzött szám

Tudja uram, utálom a kórházakat. Nem, nem, inkább gyűlölöm. Tudom, mit fog mondani: megrészegedtem. Fenét! Ettől az olcsó fehér bortól nem lehet részeggé válni, inkább fáj tőle a fejem, émelygek, ráadásul fárasztó a társasága. Kötekedő tetszik lenni, de nagyon. Tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok szolgáltatva magának. Iszom a borát, idegesítem a hosszú történeteimmel és panaszaimmal. De ahogy mindig szoktam mondani: kegyelmezzen egy idegen nyomorultnak. Több, mint húsz éve élek ebben az országban, ez igaz, de külföldi vagyok, és így maradok halálomig. Ez is, tudja, nemsokára bekövetkezik. De kérem, ne vegye félvállról a betegségemet. Rákos vagyok, uram. Nem marad hátra több, mint pár hónap. Ezért kérem, ne alázzon engem maga is emiatt a pár száz forint miatt, amit helyettem fizet. Hányszor mondtam, hogy nincs pénzem. Ha megismerkedhettünk volna pár évvel ezelőtt, akkor fizettem volna nem csak magának, hanem az egész kocsma vendégeinek. Bizony, bizony, tisztelt uram. Ez a piszkos csavargó, aki most maga mellett ül, ha hiszi, ha nem, — tudom, hogy nem hiszi, de ez nem baj, hadd hazudjak kicsit, úgyis kocsmában vagyunk — nemesi család sarja. Amikor idejöttem, rengeteg pénzem volt. Nem említem, mennyi, hogy ne forduljon le a székről. Amellett a zsebemben volt két diploma és arisztokrata rang, ám a jó magyarok megkopasztottak, de mennyire. Annyira, hogy most itt ülök magával ebben az istenverte kocsmában, és kénytelen vagyok elviselni a társaságát. Ne bámuljon rám úgy, mintha először hallaná, maga szenilis kocsmatöltelék! Igen, igen, ez a bitang, aki maga mellett ül, nemes családból származik, földdel, címerrel és minden hülyeséggel. De látja, mi lett belőlem? Ne kérdezzen badarságokat! Miért jöttem ide? Miért, miért? Elmenekültem, uram. Elmenekültem onnan. A pénz nem minden, maga fületlen szamár. Mindannyiszor, minden este említem magának ugyanazt, de maga nem akarja megjegyezni! Ennyire részeg, vagy buta? Nem tudom. Amit tudok, hogy ugyanarra emlékeztetem minden este. Ugyanazt ismétlem. Jegyezze már meg! Politikai menekült vagyok. Nem, nem, megint hazudok. Én, tisztelt uram, inkább magamtól menekülök. Életem állandó menekülés. De kérem, ne kényszerítsen, hogy mellékvágányra térjek, minden ostobaságot fecsegjek, és elfelejtsem, miről akartam beszélni. Szóval, kedves barátom, a kórházakról és a rendelőkről akartam kicsit csevegni. Nem tudom, miért, bosszúságból, dühből, rosszindulatból, nem is tudom, de mindegy. Na, a lényeg, hadd folytassam, maga kocsmák szégyene!

Szóval, ezek a kórházak, ezek a kopasz épületek, mintha meztelen csigák vagy skin-head-ek lennének. Tőlük nem lehet semmi jót várni, pontosan, mint a skin-head-ek. Amikor bámulnak rád így, bambán, akkor neked annyi. Nem, igaziból nem az épületekkel van bajom, nem az, hogy kopaszak-e vagy sem, hidegek-e vagy sem, hanem a valódi bánatom a bennük lévő emberek, az ott dolgozók. Az emberek, uram, az emberek! Ők teszik kibírhatatlanná ezeket az épületeket. Ez a kibírhatatlanság összekeveredik a tárgyakkal, és pokollá teszi az egészet. Minden kórházlátogatás után undorodom mindentől, mindenkitől, és magamtól. Nyilvánvalóan túl érzékeny vagyok, betegesen érzékeny. De őszintén szólva — és ne vegye tőlem rossz néven — mindig úgy gondolom, hogy az, akinek eszébe jut kórházba menni látogatni, vagy gyógyítást kérni olyan emberektől, akik művészek abban, hogy a rád zúduló nyavalya egyre több legyen, az nem beteg vagy túl érzékeny, inkább hiányzik egyik kereke.

Tudja uram, bemegyek a kórházi rendelőbe ártatlanul és gyanútlanul, naivan remélve a legjobbakat, bámulok magam elé nyitott szájjal, mint a fogyatékosok. Leülök, kis idő után számot kapok. Ezentúl, ezen a folyosón a nevem nem Mohamed, hanem 321-es. Önöknél, uram, a börtönökben, a kórházakban és a hadseregben az emberek olyan nagy számot kapnak, hogy szép lassan nem látszódnak tőle, nem léteznek többé, csupán számok, a hosszú-hosszú statisztika birodalmában. Mondani fogja, hogy ez mindenhol a világon így van. Igazat kell adni magának. Valójában nem a számokkal van baj, hanem a mögöttük álló emberekkel. Hogyan lehet az, hogy ilyen kis kórházi rendelőben ilyen nagyok a hívószámok, pláne kora reggel, a rendelés kezdetén, ráadásul összesen még csak tízen vagy tizenöten várunk. De hadd folytassam!

Szóval, várok, mint 321-es valami, és az unalomtól bambán bámulok mindenfelé, vagyis semmire. Véletlenszerűen ránézek a mellettem ülő emberre, illetve a mellettem ülő számra, és meghökkenve látom, hogy ő is 321-es. Biztonság kedvéért zavarodva kérdezem:
— Ne vegye tolakodásnak uram, mennyi a száma?
— 321-es. Miért?
— Nem, semmi, csak tudni akartam, körülbelül mikor kerül ránk a sor.

Csendbe burkolódzom, hiszen semmi értelme számmisztikába bonyolódnom. Ebben az országban a szám ismétlése és a személyiség keveredése mindennapos dolog, katonadolog. Kinyitom az újságot. A harmadik oldalon szemembe ötlik ez a cím: „Halált okozó betegcsere”. Az újság részletesen hírt ad arról, hogy az egyik legnagyobb szegedi kórházban a műtét során kiderült: a beteg, aki most az asztalra került nyitott koponyával, és turkálnak az agyvelejében, nem az, akit műteni kellett volna. Aki most a kés alatt fekszik, szimpla rutin-ellenőrzésre várt. A tévedés két nap múlva véletlenül derült ki. A bölcs vezetés igyekezett titokban tartani az egészet, de a tévedésből megműtött ember halála kirobbantotta a botrányt. És az eredeti beteg, akit műteni kellett volna, az elmaradt műtét miatt két nap múlva szintén meghalt. Szeged most híres a Pick szalámiról és a betegcseréről. Ez, uram, csak egy hír, egyetlen eset, de a fene tudja, hány hasonló esetre nem derült fény. Nyakamat teszem rá, hogy naponta történik ilyen mindenhol az országban. El tudja képzelni ezt a számítógép és a pontos adatok korszakában?

Ha az ember abszurd összekeveredést akar látni, nem kell ahhoz Szegedre menni. Múlt héten felszállok a vonatra, kezemben a 79-es számú ötszáz forintos helyjegy. Keresem a helyemet, nehezen bukkanok rá, de el van foglalva. Nagydarab, hatalmas seggű, ötvenéves forma asszonyság terpeszkedik az én ülésemen. Udvariasan odahajolok hozzá, orra előtt mutatva a helyjegyemet. A nő bámul rám és a helyjegyre bambán, és előhúz a zsebéből egy gyűrött jegyet. Ő is 79-es. Felvilágosítom a hölgyet, hogy fáj a lábam, és jogom van elfoglalni a helyemet. Az asszonyság feláll, nem azért, hogy átadja a helyét, hanem hogy megmutassa nekem, hogy ő mekkora. Képzelje el, uram, 180 centis óriáshegy, amely legalább 150 kilót nyom, áll velem szemben, velem, aki 160 centi és 50 kiló. A nő harsányan kijelenti, hogy ez az ő helye, fél órája ül itt, és az Atyaúristen sem mozdítja el innen. Mivel gentleman vagyok, és 50 kilós, ráadásul szent a béke, megkeresem a kalauzt, és tanácsot kérek tőle. Ne értsen félre, uram, ennek semmi köze ahhoz, hogy a múlt héten jól megvertek. A kalauz, a horgas bajszú férfi, kijelenti, annyit tehetek, hogy a legközelebbi állomáson leszállok, és panaszt teszek a vasút ellen. És mivel ez a leszállás abszurd dolog, állva maradok Budapestig.

Szóval, uram, most nem a vonatban állok, nem engem cseréltek el Szegeden, hanem itt ülök a rendelőben Pécsen, a kezemben a 321-es, és a mellettem lévőnél ugyanaz a szám. Az ápolónő kiáltja a 339-est. Akkor most mi van? Közeledem a nőhöz, próbálom felvilágosítani, hogy az előző szám a 315-ös volt. Akkor hogy a fészkes fenébe lehet a 315-ös után 339-es? A tisztelt hölgy igazi tudást önt a buta fejembe: a betegeket nem a sorszám szerint hívjuk, uram, hanem aszerint, ki adta be előbb a személyigazolványát és a TAJ számát.
— Akkor mi a sorszám szerepe? — kérdezem szerényen és megrettenve.
— Mit gondol, uram? Mindenkit név szerint hívunk? A számok szerint hívjuk az embereket.
Nem értek semmit, de nem akadékoskodom, nem okoskodom, hiszen én itt szám vagyok, senki vagyok, féreg vagyok. Alázatosan veszem tudomásul, és alázatosan áttérek a másik problémára.
— De mondja, nálam és a mellettem ülő úrnál ugyanaz a szám van. Nincs valami tévedés?
— Mi nem szoktunk tévedni, uram. Csak üljön le nyugodtan, és amikor Önre kerül a sor, adja elő a problémáját.
Megfordulok, visszaülök a helyemre, mormolok magamban:
— Te, az Isten állatkertje, hiszen az én problémám éppen az, hogy így soha nem kerül rám a sor.

Leülök, elkezdett motoszkálni bennem az a sunyi gondolat, amely ilyenkor szokott járkálni a fejemben: mi lenne, ha fognám magam, és hazaindulnék. Ó, home, home, sweet home. Mi az a kis hályog, ami a szememen van? Semmiség. Így is jól látok. Amikor megvakulok, majd idejövök. Vagy nem jövök. Inkább vakon botorkálok a lakásban, mintsem ez a megaláztatás, ez az időpocsékolás. Mindannyiszor, ahányszor leülök egy rendelőben, rájövök, hogy ez a kórházi szisztéma nagy baromság. A teljes egészségügyi struktúra fatális tévedés. A tömeggyógyítás magával vonja a tévedéseket, a megaláztatásokat, a magányosságot, a pazarlást, a korrupciót, az embertelenséget és az abszurdumot. A neve is elég komikus, de ugyanakkor találó. Kór ház. Vagyis az a hely, ahol, ha belépsz, nyavalyát kapsz. Pár száz évvel ezelőtt a kórházak kis fészkekként működtek, és nem kórházaknak, hanem gyógyító házaknak nevezték őket. A kerületekben tucatnyi ilyen ház létezett. Nem voltak kórházak a mai értelemben, de szerény felszerelésük és tudásuk ellenére jobb eredményeket értek el. A gyógyító — nem az orvos — személyesen ismerte a beteget. Részletesen követte a kór fejlődését. Kapcsolata a beteggel közvetlen és majd mindennapi. Így a beteg nem vesztette el személyiségét és nem érzett ennyi magányosságot és megsemmisülést a gyógyító házakban. A gyógyító ismerős volt vagy rokon. Ő volt az orvos, az ápoló és a beteghordó egyben. Ő volt a vigasztaló, a barát és a pszichológus. Manapság annyi a kapcsolatod az orvossal, hogy felvág vagy levág egy részt a testedből, megkapja a borítékot, és kalap. Utána akár megdöglesz, akár nem, az már nem az ő dolga. Ő megtett mindent, amit lehet, de a sunyi alantas betegek mindig kitolnak vele és megdöglenek. És ha a halott beteg hozzátartozói tiltakoznak, vagy panaszt tesznek, jön a vizsgálóbizottság, és gyors tanácskozás után kijelenti, hogy az orvos kolléga nem követett el hibát, a műtét rendben zajlott, de a páciens egy későbbi komplikációban kiszenvedett. Béke poraira, Isten nyugosztalja, mocskos ember volt.

Szóval, uram, ülök a váróteremben, a kezemben a történelmi 321-es, és teljesen elfelejtkezem a körülöttem lévő világról. Kétségbeesve hánytorgatom a kérdést a fejemben: elmenjek, vagy ne menjek. Magamhoz térek egy pillanatra és figyelek. Egyre több beteg gyülekezik. Az orvosi szoba előtti folyosó tele. A pusmogás és a suttogás egyre erősebb, titokzatos és áhítatos zümmögéssé válik. Nézek magam köré: az egész atmoszféra, az egész világ megváltozik. A váróterem betegei egyetlen lénnyé változnak. Olyan lénnyé, akiben megsemmisül minden, ami szép, minden, ami jó, minden, ami méltóságos, minden, ami emberi. Minden érzelem eltűnik. Csupán néhány érzékszerv marad benne. Összezsugorodik a személyisége. Most ez a harminc-negyven eggyé váló lény, aki a folyosón ül, csupán várakozik, csupán csüggedt, csupán magára zsugorodik, csupán az a halvány remény férkőzik bele, hogy ő a következő, és hamarosan szabadul ettől a nyomasztó atmoszférától, ettől a pokoltól. Minden más érzés, minden más jelző eltűnik, megsemmisül. Csak el innen, ha szomorúan és megalázottan is!

Képzelje el, uram, negyven ember, vagyis nyolcvan szem ugyanabba az irányba néz, az orvosi szoba ajtajára. Lesi minden rezzenését, s amikor nyílik az ajtó, a nyolcvan szemnek megváltozik a színe. Kicsit boldogabbnak látszik, kis halvány remény van benne, kicsit ragyogóbb. A nyolcvanszemű lény reménykedve, könyörögve bámul az istennőre, az ápolónőre, aki kinyitotta az ajtót. De ahelyett, hogy felolvasna egy új számot, bezárja maga után, és pávaként sétál a folyosón. A nyolcvanszemű lény követi az ápolónő minden mozdulatát. Felmagasztalja és szentesíti őt. Várja, mikor tér vissza. A nő érzi a leselkedő, szúró pillantásokat. Egyre büszkébb, egyre lassabb, egyre kegyetlenebb. Eltűnik a folyosó végén, és eltűnik vele a jelentősége. A nyolcvanszemű lény ismét az ajtóra irányítja figyelmét, újra leselkedik, újra vár, újra reménykedik, hogy végre nyílik az ajtó, és kikukkant belőle egy új isten vagy istennő. Ennek a megalázott lénynek most nem létezik semmi a világon, nincs istene, csak az ápolónő, az orvos, az asszisztensnő, az ajtó. Ezek az istenek. Hozzájuk imádkozik, hozzájuk fohászkodik, hozzájuk esedezik. De az új istenek nem kegyelmeznek neki. Hagyják várni, leselkedni. Sőt, kifejezetten élvezik a szenvedését, a várakozását, a megsemmisülését.

Tudja, uram, ez a nyolcvanszemű élőlény egyre nagyobb olykor-olykor. De ez a megmagyarázhatatlan légkör hatalmába keríti őt, és irányítja minden mozdulatát, minden érzését. Odanéz, ahol a remény. Odanéz, ahol a megváltás. Odanéz az egyetlen létező valamire, odanéz az ajtóra. Ez az átkozott varázsajtó, ez az ördögök és istenek kapuja — mikor nyílik meg?

Gondoljon bele, uram, ez a robot, ez a hatalmas, nyolcvanszemű robot, nem fészkelődik, nem pisil be, nem tiltakozik, nem lázadozik, nem kiabál. Nem, nem, ez az egyetlen szó, amely kifejezi ezt a lényt, ő a nagy NEM, a nagy senki. Leül, mintha az egész élet egyetlen célja ez lenne: a várakozás.

Felállok, nem tudom hogyan, bámulok a padlóra, nem tudom, mi a következő lépés. Hosszan állok, hülyén, tanácstalanul, nem tudom, mit tegyek. A szomorúság, a megalázottság és a nyomorúság megmarkolja a szívemet. Megfulladok, de hirtelen és határozottan bámulok a kijáratra. Kiválok a hipnotizált robotból, lassan, mintha én is hipnotizálva lennék, vagy alvajáró, közeledem a kijárat felé. Belém csap a januári hideg szél. Megrázkódom, érzem, hogy újjászületek. Le van tojva a kórház, le van tojva a műtét. Műtét nélkül, kórház nélkül egészségesebb vagyok, vagy legalább szabadabb. Többet nem teszem a lábam rendelőbe. Esküszöm az istenek és magam előtt, bármi történik velem, inkább felmegyek a hegyekre, vagy jövök ide, a kocsmába, de oda, ebbe a pokolba, nincs szándékom még egyszer betenni a lábam.

Észreveszem, hogy még mindig a kezemben szorongatom a 321-es számú papírt. Röhögés közben keresek a hosszú úton egy szemétládát, nem találok. A buszállomás mellett pillantom meg a műanyag szemetes doboz maradékát, amelyen látszik, hogy nemrég gyújtották fel. Mindennap találkozom felgyújtott műanyag szemétládákkal. A fiatalok esténként ezzel szórakoznak. Ingyenes, és elég élvezetes szórakozás, ráadásul büntetlenül. Jó nekik. Nem szorulnak a kórházakra, nem mennek a rendelőkbe, felhőtlen az életük. A nyavalyások! Meghalok a sárga irigységtől. De nem baj, Mido, nem baj, drága Mido, mormolom magamban. Eljön az az idő, amikor megöregednek, és ők is mennek a kórházakba. Tudni fogják, hol van a magyarok istene. Meg fogják kóstolni a keserű pirulát. Akkor nem lesz kedvük diszkóba menni, kukákat gyújtogatni.

Közeledem a félig-meddig elégett szemétládához, beledobom a kis cetlit, leszállingózik a meggyújtott doboz aljából. Nem bánom, zsebre teszem a kezem, hátranézek, utolsó pillantást vetek a kopasz, szomorú épület felé, és hazaballagok.