Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tóth Imre

Karanténlottó

Egy levelet kaptam, melyben értesítenek, hogy egy berlini lakást nyertem,
de most nem utazhatok Berlinbe. Ezerkilencszáz-nyolcvanötben voltam, miután
megérkeztem az éjszakai vonattal. Tudtam, bármikor megérkezhet a behívóm.
Most lázas alakok érkeznek a monitoron, mintha egy másik dimenzióból jönnének. Ez
is e világ fejedelmének a műve. Mennék én, de nem mehetek Berlinbe. Ami egy
barátom szerint már régen romokban hever.

Óraállítás előtt

Indulószerű zene szól a tévéből. Vannak emberek, akik
bármit megtehetnek. Én nem tartozom közéjük.
Nekünk csak hallgatni szabad, mert mi nem tartozunk
közéjük. Amikor felvonulnak nagy csinnadrattával.
Pedig ez az ország a mi hazánk is.
Azoké, akik nem ők vagyunk.
Induló szól a tévéből, vagy nevezhetjük
csinnadrattának is akár.
Nem ezért éltünk a diktatúra éveiben,
nem ezért féltünk hivatalok, könyvtárak mélyére száműzve,
vagy az éleslövészeten, ahol mi is lehettünk
volna céltáblák.
Nem gondoltuk, hogy most ez lesz majd.
Van, aki nem mer tiltakozni, van, aki nem mer
hallgatni.
Az indulók elhangzanak, és a beszédek is.
Szitáló eső csillog az emlékművön.
Kikapcsolom a tévét, egy féllánctalpas
csörög át a pillanaton.

Mindenszentek

Csak a gyújtólángok égnek
a temetőben
felfénylik tőlük
minden lélek