Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nagy Zoltán Mihály

Táperővel serkentené

Kedves Tibor,
táperővel serkentené terebélyesedésre
csenevész hiúságomat,
ha „íves” ötletedre válaszul
büszkén bugyoghatna számból a fecsegés,
mennyire jól ismertem
Körmendi Lajost,
de hát
sorsom pótolhatatlan hiányának
szigorú bizonyságaként
az Ő kivételesen emberszabású személyiségének
szellemi értéktárába
bepillantanom adatott csak
idő és alkalom,
mióta
Sarusi Miska barátunk
nem csekélységem, hanem
első regényem ismeretében
beajánlott Hozzá,
mint lehetséges, úgymond arra „méltó”
táborozó társat
a mennyország
berekfürdői gyönyörű másába,
ma is piruló orcával gubbaszt bennem a suta szándék emléke,
ipszilonnal írni vezetéknevét
az önbemutató levél címzettjeként,
az „óvatos” ismeretlen béna jogán
gyanakodva,
Ő is fertőzött lehet a cím- és rangkórság
kiirthatatlan vírusával,
mosolyogva nézte el
bugyuta feltételezésemet, és
meghívott maguk közé,
ugyanazon esztendő
záporozóan napsugaras Szent Mihály havában
a legkevésbé sem érdemdús új társként
Lajosunk jó barátja, Hajdú polgármester úr
hivatalának vendégeként
egy héten át
velük keltem, fürödtem, pihentem
a teljes testi és lelki felüdülésig,
hogy az éltető közegből hazatérve
nyilvánosan bevalljam meggyőződésemet,
minden ép érzékű ember vágyik
vissza a Berekbe,
évszakok múlva
számomra mégis
fanyar boldogság lett
újabb hetem az oázisban,
mert az itthoni év eleji
özönvíz
szülőföldemen
ledöntötte sokak hajlékát,
az állami segítség dehogy lett elég
a teljes újjáépítéshez,
pucér mellel szégyenkeztek
a frissen emelt falak,
nagy bajukban az emberek
Istentől vártak
csodát, segítséget,
és kaptak,
Hajdú polgármester úr hivatala
adott pénzt
az új otthonok befejezésére,
a református gyülekezet jó lélekkel együttérző papnője,
Csoma Judit
általa megszólított, Nyugat felől való
külföldi gyülekezetek
tekintélyes összegű adományát
osztotta szét közöttük,
a táborozók kéttucatnyi közösségében pedig
Lajosunk kezdett sikeres akcióba, az összekalapozott összeget
rám bízva azt mondta,
vigyem, adjam át annak a bajbajutottnak, akit
a helyi körülmények ismeretében
mindenki másnál
rászorultabbnak vélek,
jólesett a bizalom, nem éltem vissza vele
szüretidőben elkészültek az otthonok,
kezdték azokat belakni a családok, amikor
útban Rahó felé Lajosunk
harmadmagával
eljött hozzánk, szemrevételezte az új hajlékokat,
együtt örült a bennük lakókkal,
amit akkor, ott csak megsejtettem, ma már biztosan tudni vélek,
nem csak a tábori gyűjtés, hanem
a hivatali és gyülekezeti segélynyújtás ötlete is
az Övé volt,
ez a cselekvő együttérzés
egyetlen csupán az Ő erkölcsi jellemzői közül,
járta az országot, ismerte az emberek létgondjait,
róluk, értük, nekik írta
időt vitézül álló művek
sokaságát,
most, tizenöt évet átvészelve
nélküle,
hiába faggatnám a Teremtőt,
miért nem hagy élni
örökétig
ilyen derék embert,
hatvantól innen,
testi erőben megfogyatkozva, de
szellemi ereje teljében
miért taglózta le
szörnyű kórral,
visszarepít az emlékezet
arra a januári napra,
mikor a regnáló
átkozott hatalom iránti undor jeléül tett
fogadalmamat
lelkiismeret-furdalás nélkül
megszegve
csak azért is átléptem az anyaország határát, hogy
ezredmagammal
ott lehessek Lajosunk ravatalánál
a számára oly kedves Berekfürdő földjén, tekintettel simogassam immár túlvilági nyugalommal sugárzó arcát,
ritka mód meleg, derűs nap volt, fények vibráltak a hótalan halmokon,
azóta évente lehajtott fővel járulunk az övéhez, együtt emlékezünk,
volt év, a tábori hét első felét itthoni dolgaim miatt elmulasztottam, és a lelkiismeret vádoló szavát csak azzal tudtam úgy-ahogy lehalkítani, hogy megérkezésem napján sírcsokrot rendeltem, adtam Lajosnak,
akit legutolsó lélegzetemig
el nem felejthetek, és aki hitem szerint úgyszintén felejthetetlen táborozó társaim, mások számára is,
de mert az emberi emlékezet
mégiscsak véges,
a bereki strandfürdő sétányán
remekbe faragott kőtábla is
őrzi emlékét,
tisztelője, barátja,
Rideg István tanár úr
vaskos, részletes, monográfiában
állított neki impozáns szellemi emlékművet,
hogy bárki, mindenki
hiteles emberi önvalója és művészi hitvallása rajzolatának talán legjellemzőbb vonásait idézve gondoljon Rá, aki
minden időkre érvényesen
vallotta
az egyetlen
megfellebbezhetetlen
igazságot:
„…a kiirtott jázmír...
kitört a fényre…
fölébe nőtt
a melegágyban nevelt palántáknak…
holtak szívéből hozta üzenetét…
élni kell!”
Hát higgyük, barátaim,
jönnek, feltörnek
a nemlétből
új Körmendi Lajosok,
igen,
vállukra emelni
a jövő hitét.