Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zsille Gábor

Klotildliget

Felfoghatatlan gazdagság. A sziklakerthez
vezet, az apró növények egyikéről
lecsippent egy levelet: dörzsöld meg, mondja,
mi ez? Hüvelykujjam begyén savanyúcukor
illat. Citromfű, ragyogok büszkén.
Hát ez? Jóleső menta. A többit viszont
már nem tudom, találgatni sem merek,
pedig felsajgón ismerős mind. Pemetefű,
mondja és csippent, rozmaring, zsálya,
ez pedig kakukkfű, ez erdélyi tárkony,
mind a tíz ujjamról más és más árad.
Anyaföldtől a költő, oly távolba
szakadtam, meg sem szólíthatom őket.
Vérehulló fecskefű, harangrojtocska.
A csertölgy ágán századik dalát,
a századik ritmusban fújja egy madár.
A nyirkos fűben nesztelenül rágnak a csigák.

Éppen így

A haza csak ritkán van.
Például akkor, ha izzadtan kifutok
a félreeső, lepusztult pályaudvarra,
ahol kiderül, maradt még néhány perc,
és a főbejárat előtti ócska téren,
az alkonyattal szemközt megállok
a szeptember végi szélben,
és élvezem, ahogy fürdet,
élvezem, ahogy átjár.
Ez finom, ez a szél.
Éppen így fújjon,
éppen itt.

Flamand költő dala

Losonczi Péternek

Nem tudni, Hollandiában vagyunk-e még,
vagy tán már Belgiumban. Egyre megy.

(Adam Zagajewski)

Színtelen, szagtalan ország,
íze, akár a hóé,
dallama, mint a hóhér
hangja, közönyös, szenvtelen, üres,
a szó hétvégi kalandot keres,
unalomhalmot kotorsz át
tányérodra a tálról,
itt minden csak téblábol,
korsó söre felett témátlanul
bámul, vacsora után átvonul
a szomszéd helyre, utcába,
a szomszédos országba,
hol éppily jó, hol szárba
szökken a génkezelt mák, a kender,
hol elég egy slukk, s indul a henger,
ott minden pompás és kába,
itt semmi sem más,
ott minden sommás,
nota bene: luxus,
oh God benelux us