Spanyolnátha művészeti folyóirat

Marosi Lajos

Hogyan találkoztam mégis Viszockijjal?

Saját történetem Sinkó Péter humoreszkjét juttatja eszembe: „Én vagyok az, aki az életben soha nem találkozott Bartók Bélával”. Persze mutatis mutandis…
1968-ban kezdtem tanulmányaimat a Leningrádi Hajóépítő Egyetemen. Moszkvában egy nálam 12 évvel idősebb férfinak, Vlagyimir Viszockijnak szintén nagy éve volt ’68: akkor ismerkedett meg kolléganőjével, a párizsi filmcsillaggal, Marina Vladyval, akit később feleségül vett. Alkotásokban gazdag, érzelmekkel és megrázkódtatásokkal teli utolsó 12 éve kezdődött, annak vége felé írta a verset, amelyből idézek:

Szemem se volt — vagy volt, de látni rest,
Sületlenül meredtem a világra —
Nem szúrt belém tüskéket Budapest,
És nem sebezte meg a szívem Prága.

Igaz, hogy sortüzek nem kaszaboltak,
De nem emeltük ám fel a fejünk —
Anyácska, Rusz, mi szörnyü évek voltak!
Csömörre vodka mosta át belünk.

Nemhogy a dalait nem ismertem, de még a nevét sem. Utólag meggondolva ez magyarázatra szorul, mert a Szovjetunióban Viszockij akkor már ismert volt, az ifjúság különösen figyelt rá. Hogyhogy nem jutott el hozzánk a híre szovjet csoporttársaink révén? Úgy, hogy nem minden programunk volt közös. Az első évfolyam elején a szovjet hallgatók mezőgazdasági munkán vettek részt, pl. krumplit szedtek. A tábori estéken magnószalagról hallgatták Viszockij dalait, megtanulták őket, sőt át is igazították saját életük eseményeire. (Évtizedek múlva ébredtem rá, hogy a srácok bizonyos jópofa, olykor malac szövegei eredetileg Viszockijtól származhattak.)
De én se voltam meg versek nélkül. Tizenkilenc éves koromban beiratkoztam a Szaltikov-Scsedrin Városi Könyvtárba, hogy magyar verseket keressek orosz fordításban. Praktikusan azért gyűjtöttem ezeket, hogy irodalmi műsorainkon általuk mutathassuk be szovjet (orosz, ukrán, kazah, dagesztáni), német és vietnámi társainknak meg tanárainknak a magyar kultúrát. Olyanra, hogy magyar verset oroszra fordítsak, csak egyszer vetemedtem: egy magyar csoporttársammal valami nagyelőadáson foglalkoztunk A tűz márciusával. Ennél több szót nem vesztegetek az eredményre.
Különös volt a találkozás a jól ismert, szeretett magyar versek orosz fordításaival. Elsőre csalódást is jelentettek: magyarul szebbek, teljesebbek. De nem ment el a kedvem a gyűjtéstől, és hamarosan örömöt találtam a minőségi fordításokban. (A magyar költészet antológiája volt a címe annak a kincsnek, amelyből Csokonaitól Radnótiig sok költeményt kiírtam.) Azt hiszem, nemcsak az ismeretterjesztés szándéka vezetett ezekhez a fordításokhoz, hanem a honvágy is, amelyet ezáltal próbáltam kezelni, enyhíteni. A fordítások pedig, ahogy egyre jobban tudtam oroszul, egyre élvezetesebbnek mutatkoztak. Például a Walesi bárdok:
Король английский Эдуард
Мчит на гнедом коне.
— Вот мой Уэльс! Он чем богат —
Узнать угодно мне!
Hazatérve és visszailleszkedve a magyar környezetbe, ha nem is gyorsan (csak úgy, mint a Föld mágneses sarkai teszik), megfordult bennem a versfordítás iránya. Az oroszról magyarra fordítás kezdett foglalkoztatni. Igaz, a szándék hasonló volt: megismertetni azt, ami nekem tetszik, de most az oroszul nem (jól) tudó magyar olvasókkal. A fordítás egyik értelme nekem az, hogy magamévá tegyem, ami megragadott. Ennek fokozatai vannak: 1) megtanulom, 2) elmondom másoknak, 3) lefordítom. Ha tudnék saját verset írni, talán nem kéne fordítanom. Bár, sok költő fordít is. A legjobb, ha a tehetséges költők fordítanak. A versfordítás másik értelme számomra a kihívás, a nyelvi játék, a fejtörő.
Még évekig lefoglalt, hogy az ELTE-n filozófiát tanultam, aztán persze másodszor is pályakezdő lettem, szóval nem a fordításokon járt az eszem. De 1982 tavaszán a volt szovjet ösztöndíjasok Szabolcs-Szatmár megyei klubjának szervezőjeként pályázatot hirdettem: egy rövid, az anyanyelvről szóló verset kellett oroszról magyarra áttenni. Az eredményre nem emlékszem, nem lehetett sok jelentkező… Viszont még abban az évben a Magyar Televízió indított versfordítói pályázatokat: oroszból, spanyolból, franciából, magyar rétegnyelvből. Kortárs szerzők verseit adták fel. Mondanom se kell, hogy oroszból nem Viszockij-dal volt a feladat. Pályája lezárult, fel is adhatták volna (ezt a poént ő maga is elsütötte: „ma se lecke vagyok, de feladtak”) ám a brezsnyevi rendszerben Viszockij csak színészként volt elismert, szerepeltetett ember, költőként, énekesként elhallgatott volt. S ha a hazájában úgy, akkor nálunk is úgy.
A fordítói pályázatok jól sikerültek: oroszból második lettem, a spanyolos próbálkozás csak annyi hasznot hozott, hogy beláttam: olyan nyelvből kell fordítani, amit jól tudok, és egyáltalán, hátrább az agarakkal… Aztán franciából megosztottan kaptunk második díjat, de az elsőt nem adták ki. Miféle második helyezés az ilyen? Jóféle. Valahogy egymást érték a pályázatok. Az 1984. évit, amelynek kiírója a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza volt, már Moszkvában teljesítettem, ahol aspiránsként tanultam és kutattam. Helyezést értem el, de nem nevezem meg, mert a szóismétlést el akarom kerülni. Önszántamból is fordítgattam orosz verseket, színházba is jártam, de történetesen nem a Tagankára, így Viszockij szellemével nem találkoztam.
Egyszer magyar turistáknak segítettem bevásárolni, akik hálából vettek nekem két hanglemezt. Nem én választottam, s az is lehet, hogy nem ők, hanem egy profi eladó tanácsát fogadták meg. Utólag, amikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy ezek Viszockij-lemezek. Orosz barátaim dicsérték a szerző-előadót, de én csak hazatérésem után tudtam meghallgatni. Nehéznek találtam, bár az első opusz felkeltette érdeklődésemet: Dal a barátról. (Gondoltam, aki a barátságot becsüli, rossz ember nem lehet.) És fordítottam tovább másokat: Jeszenyint, Rozsgyesztvenszkij-dalokat és fiatalabb kortársakat pl. a Junoszty folyóiratból. Munkáim megjelentek napilapokban, folyóiratban, kárpátaljai kalendáriumban.
2002-ben végighallgattam a Viszockij-lemezeimet, és lefordítottam a Dal a barátról címűt dalt. Ez jól érthető első hallásra is, viszont nehéz a rímképlete: tele van belső rímekkel. Alig száradt meg fordításomon a festék, amikor elmentem a budai Fonóba egy fordítói estre. Erdődi Gábor költő-műfordító volt a házigazda, akit még a televíziós pályázatról ismerek. Tudott a Viszockijomról, azonnal bemutatott Viczai Péter Viszockij-szakértőnek, és ezzel kezdetét vette az utóbbival való együttműködésünk. Péter éppen sorozatot vezetett a Civil Rádióban. Hetenként egy 60 perces beszélgetés hangzott el Viszockij-marathon címmel, amelynek épp a Dal a barátról volt a szignálja. Az első alkalom már lement, de előttünk volt még 3-4, amit szorgosan hallgattam. Sok információhoz jutottam Vologyáról, és elhangzottak dalok az ő eredeti előadásában. Műfordítás akkor még kevés akadt, a dolog úgy ment, hogy a szakértő elmesélte, miről szól egy-egy vers, és utána jött az orosz előadás. Viczai Pétertől megkaptam a versek kinyomtatott szövegét, sőt egy kötetet is. Minden adás után lefordítottam egy hét alatt az elhangzott dalokat, elsőként ezeket: A Papagáj dala, A Nagykocsisban, Tetoválás, Nevet negyvenet váltva viseltem, Homályban, Búcsú a hegyektől, Ti-ti-ti tá-tá-tá ti-ti-ti. A műsorban előfordultak sport témájú dalok, annál is inkább, mert Péter testnevelő tanár is. Ezek a dalok engem kevésbé érdekeltek, de annál inkább megfeleltek kihívásnak.
Mégis jobb nem megrendelésre, hanem saját választás alapján fordítani, és erre is volt módom bőven, mert 2003 és 2008 között három kötetet szerkesztett Viczai Péter 65-65 dallal, ezekben 11-12 fordító munkája szerepelt: relatív többségben az én fordításaim. (Tilalmakat szegve, Farkasösvényen, A végzet dalai; Új Mandátum Kiadó.) Az életmű megismerésében előre haladva egyre több vers tetszett, és egyre több olyat találtam köztük, amelyek felidézték saját szovjetunióbeli tapasztalataimat. Tudtam, hogy igazat írt, őszintén írt, kipellengérezte a megvetendőt, az értékes emberi dolgokat pedig — beleértve az irodalmi remekműveket és orosz hazáját — nagyon szerette. Értettem és nagyjából közvetíteni tudtam a humorát is.
A sporton kívül volt még egy téma, amelyet magam nem választottam volna fordításra, akkor még nem, mert nem ismertem a történetet és a versciklust. Aliz Csodaországban — ez Viszockij egyetlen, életében kiadott lemezalbuma. A Papagáj dala már kész volt, lévén a második Viszockij-fordításom, és később már megrendelés nélkül is folytattam a mesesort, ráéreztem a zamatára, talpukra álltak bizonyos képek a fejük tetejéről. De azt nem gondoltam volna, hogy ezeknek a meséknek egy apró példánya fog áttörést jelenteni Viszockijhoz való viszonyomban…
Egymást érték a Viszockij-estek, könyvbemutatók, a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagy Viszockij-kiállítás volt, azt hiszem, Vlagyimir Szemjonovics születésének 70. évfordulóján. Találkoztam néhány emberrel, aki lelkesen mesélte, hogy látta-hallotta Viszockijt énekelni, megnézte Pesten a Hamletben, olyat is ismerek, aki tolmácsa volt magyarországi tartózkodása alatt. Engem is meg-megkérdeztek: ha évekig Leningrádban tanultam, ugyan találkoztam-e Viszockijjal, a fenegyerekkel, bárddal, bálvánnyal. Láttam-e őt messziről? Én meg mindig bevallottam töredelmesen, hogy nem. Én vagyok az, aki sosem találkozott Viszockijjal.
Az életműben előrehaladva nyelvileg nehezebbek, többsíkúak, filozofikusabbak lettek a költemények. Nagyon jól jött, hogy rátaláltam a Wysotsky Group-ra az interneten. Ez olyan honlap, ahová mindenki kiteheti a fordítását, még a nyersfordítását is, nem bírálják, nem nevetik ki, mert hitvallásuk szerint még egy gyenge fordításban is akadhat egy sor, egy csiszolatlan gyémánt, amelyet később talán másik fordító majd felhasznál. Ami nekem a legfontosabb: lehet kérdezni a honlap anonim szakértőitől. Nemegyszer éltem ezzel a lehetőséggel. A Wysotsky Group több mint 10 ezer fordítást őriz 237 nyelven. Ráadásul statisztikát vezet a nyelvekről, fordítókról. Onnan tudom, hogy a magyar nyelvű fordítások száma alapján 5. vagy 6. helyen vagyunk a világ nyelvei között. Nem csoda, hogy én is elkészítettem a magyar összesítést: ki mennyit fordított, konkrétan mit, mi az, ami megvan magyarul több fordításban, és mi nincs meg egyszer se. (A magyar eredményt Szöllősi Dávid állította be, akivel akkor ismerkedtem meg az interneten, amikor három Viszockij-fordítása volt. Kedve és munkabírása töretlen, s azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs szükségünk nyersfordításra. Jelenleg 388 fordítása olvasható a honlapon.)
A költő születésének 80. évfordulójára összegyűlt kétszer 80 fordításom, ezeket kötetbe rendezve jogtisztán akartam publikálni. Az Ad Librum Kiadó nevében írtam a jogutódoknak, a Viszockij fiúknak és Marina Vladynak, hogy szíveskedjenek ezt lehetővé tenni. A moszkvai e-mail-cím az Új Mandátum idejében működött, sőt egyszer a Magyar Napló is kapott jogot három fordításomra, szóval nagy csalódás volt nekem 2017-ben Moszkva és Párizs hallgatása. E-mailek sorozata után éttértem a postára, tértivevényes levelet írtam, de a tértivevény se jött vissza. Repülőjegyet vettem Moszkvába magamnak és feleségemnek, ahol Nyikita Viszockij a Viszockij-múzeum igazgatója, és (ezt most vallom be először) a Facebookon panaszkodtam Marina Vladynak a moszkvaiak hallgatása miatt, s kértem, járjon közbe. Igaz, nem válaszolt, de pár napon belül érkezett Moszkvából egy szerződéstervezet, amit kitöltve, aláírva vissza kellett küldenünk. Még azt is mi választhattuk meg, akarunk-e jogdíjat fizetni. De ha már a repülőjegy és a szállodai szoba megvolt, utaztunk. Megírtam Nyikita Viszockij ügyvédjének, hogy az aláírt szerződést postára adtam, további példányokat a biztonság kedvéért magam viszek el a múzeumba az igazgató úrhoz ezen és ezen az októberi napon.
A Viszockij-múzeum a Taganka Színház közelében áll, a Viszockij u. 3. szám alatt. Kétszintes, régi épületek, összekötőfolyosóval. Nyitás előtt odaértünk. Négyen voltunk: feleségemen kívül hajóépítő egyetemi csoporttársnőm, Tánya és költő-író-műfordító barátom, Leonyid kísért el erősítésül. Meg Viszockijra is kíváncsiak voltak. (Leonyid egyszer bejutott Vlagyimir Viszockij koncertjére, és verset is írt róla.) De a múzeumi pénztárnál probléma merült fel. Én lovagiasan négy jegyet akartam venni, hiszen az én ügyemben jöttünk.
— Mindenki egyenként váltson jegyet! — mondta a pénztárosnő.
— De én hívtam meg őket, ő a feleségem, ők meg a barátaim! — ragaszkodtam tervemhez.
— Az mindegy, csoportosan nem lehet. Egyenként váltsák meg!
Néhány további mondat után én legszívesebben sarkon fordultam volna, és hazarepültem volna dolgom végezetlenül, de a társaságra és az ügyre való tekintettel engedtem: egyesével vettük meg a jegyeket. A pénztáros néni még tudott meglepetést szerezni: amikor orosz barátaink nyugdíjas jegyet kértek, ragaszkodott hozzá, hogy mindőnknek kedvezményes jegyet ad, függetlenül az állampolgárságunktól. Viszont fotójegyet venni nem lehetett: a múzeumban fényképezni tilos.
Egy muzeológus átvezetett az igazgatói titkárságra egy lépcsőn és egy labirintuson át. Csak a feleségem jöhetett velem (házassági anyakönyvi kivonatot nem kellett bemutatni). Tánya és Leonyid addig bebocsáttattak a kiállításra. A titkárság önálló szoba volt, a főnökhöz nem nyílt onnan ajtó. A hölgy, miután elmondtam, mi járatban vagyunk, leültetett, és átment egy másik szobába. Áthallatszott, hogy rólunk beszél. Közben körülnéztünk: rengeteg könyv volt az irodában, bizonyos alkotói rendetlenségben, de kiemelve a hely fontosságát. A falakon Vlagyimir Viszockij kisebb-nagyobb fotói voltak kifüggesztve. Visszajött az udvarias hölgy, és telefonált az ügyvédnek. Nem adta ide a kagylót, mindent ő akart elmondani, azt is, amit nem jól értett. Két ilyen forduló után már éppen kérni akartam, mikor azt tanácsolta: beszéljek magam az ügyvéddel, ő újra felhívja. Az ügyvéd tudott rólunk, az általunk aláírt szerződést megkapta, nyugodjak meg, rendben lesz. Én, mielőtt megnyugodtam, visszakérdeztem, végig elolvasta-e, az is rendben van-e, hogy nem fizetünk, csak példányt adunk a kötetből. Igen, azt is tudomásul vette.
Alig tettem le a kagylót, belépett a szobába maga Viszockij Nyikita Vlagyimírovics, az igazgató, a jogutód. Vázoltam, hogy kik vagyunk, mit kérünk. Ó, persze, tud a dologról. Alá fogják írni. Most nem lehet, mert kell a bátyja és Marina Vlady képviselőjének aláírása is. Még megkérdeztem, kell-e valamit intézni, ha egy folyóiratba cikket írnék a múzeumban tett látogatásról, s a cikkben versidézetek is lennének a fordításomban. Nem, ahhoz nem kell engedély. Ennyi siker után előálltam a fotózás témával.
— Tudom, hogy a múzeumban nem szabad fényképezni, de a cikkemhez nagyon jól jönne mégis. Nem lehetne?
Viszockij kérdőn ránézett a muzeológus kolléganőjére, és hangosan gondolkodni kezdett:
— A napokban úgyis leszedjük a mostani installációt, sőt átépítjük a múzeum jelentős részét, hát… hadd fényképezzenek.
Beleegyezett abba is, hogy a feleségem készítsen rólunk egy fényképet. Az hamar elkészült.



Mindent megköszöntünk, és a muzeológus visszakísért a kiállítótermekbe. Ott ez a dialógus játszódott le köztünk:
— Akkor én most készítek néhány fényképet.
— Tessék! De csak szőr mentén, távolról, semmi részlet! — bírálta felül igazgatóját a teremőr. (Akit szívem mélyén így lefokoztam. Pedig még nem is voltam válságom hullámvölgyében.)
— Köszönöm a lehetőséget, de a fotózás elmarad — mondtam, és zsebre vágtam a kis Sonyt.

Szóltak, hogy aki jegyet váltott a Viszockij-emlékszobába, az jöjjön, most indul a vezetett látogatás. Ez a szoba a múzeum legértékesebb látványossága, amely minden órában csak 20 percig tart nyitva. A mi négyfős társaságunk a felét tette ki az összes látogatónak, úgyhogy jól lehetett látni-hallani, bár a helyiség bejárható része ennél nagyobb csoportot nem is igen képes befogadni. Az idegenvezető hölgy kedves és hozzáértő volt. A lépcsőházból egy galériára léptünk be, fentről jól át lehetett tekinteni a szobát, és a falépcsőn le lehetett menni a valódi lakószintre, ahol azonban minden irányban kordonok választottak el a bútoroktól. Vezetőnk figyelmeztetéssel kezdte: az eredeti bútorok és tárgyak elektronikusan védettek, nemcsak megérinteni nem szabad őket, de még rájuk mutatni sem, mert akkor beindul a védelmi rendszer. Megértettük, elfogadtuk. Én szabálytisztelő vagyok, de nem mindenki volt így, például költő barátom kérdezgette, rá szabad-e nézni erre vagy arra a tárgyra. Az idegenvezető nem sértődött meg, udvarias mosollyal válaszolta, hogy igen, azt szabad.
A szoba nem eredeti, csak imitálja Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady egykori lakásából a dolgozószobát. A lépcsővel szemben egész falat betöltő nyitott könyvszekrény vonzza a tekintetet, teli Vlagyimir Szemjonovics könyveivel. (Ezek katalógusában böngészni lehet a galérián levő számítógépen.) A szekrény előtt kanapé áll kockás pléddel letakarva, a legjobban védett könyvekig nem lehet elérni tőle. A sarokban, a jobb oldali fal előtt üveges könyvszekrény áll, de abban nem könyvek vannak, hanem összehajtogatott színes pólók. Tőle jobbra az íróasztal, rajta lámpa, telefon, földgömb, és egy oda nem illő tárgy, a költő halotti maszkja. Érdekes a rádió, a jéghokicsapattól emlékbe kapott ütő, a csillár… Összesen két szék van a szobában: az íróasztal előtt és mellette.
Lejjebb ereszkedtünk a lépcsőn, a kis szoba kellős közepébe. Én legelöl, utánam a feleségem. Onnan már el lehetett olvasni néhány könyv címét. Ildikó szólt, hogy van ott egy Shakespeare-kötet is.
— És nézd — vágtam rá — mellette egy Hamlet! — Rá is mutattam…
Abban a pillanatban felsüvített a sziréna, és én majd elsüllyedtem szégyenemben. Ennél egy iskolásgyerek is okosabban viselkedik… Az idegenvezető megőrizte nyugalmát, és közölte, hogy most kimegyünk, ő bezárja a szobát, elmegy a biztonsági helyiségbe, kikapcsolja a riasztót, és utána visszajöhetünk, hiszen még nyolc percünk maradt a húszból. Ez korrekt volt.
Távozófélben még egyszer összefutottunk Nyikita Viszockijjal. A hátam mögött magyarázta egy hölgynek, talán újságírónak az átépítés koncepcióját: az egyetlen szobamásolat helyett az egész lakást kialakítják ebben az épületben.
Hát így találkoztam én mégis Viszockijjal.
Itthon még hetekig vártam a jogutódok által aláírt szerződés megérkezésére. Egyszer valami jött is, de nem az igazi: csak a régi levelemről a tértivevény. Eltettem emlékbe. Még írtam pár e-mailt az ügyvédnek, de válasz nem érkezett. Kezdtem kifutni a kiadómmal kötött szerződés határidejéből. Éppen lefordítottam az Aliz Csodaországban ciklus egyik versikéjét: Ed sasfiók bemutatja Matonna Grizzlit. Keserűen írtam megint egy e-mailt arról, hogy fordításkötetem hasonló sorsra jut most már, mint Grizzlié: majd kiplakátolom a kerítésre.

Ha ír, ha bármi készen,
Virít a kerítésen.

— Zavarba hoznak engemet,
A kétely öl meg, elveszek,
S a tisztelet gyanánt teszek
Szerény palánkra műveket.

Másnap megérkezett elektronikusan az aláírt szerződés, s hamarosan kinyomtatva is elküldték. A postára nem akartam bízni, költő barátom ismerőse hozta el és adta át nekem egy pesti plázában, ahová karácsony előtt tért be költeni. Ilyen ereje van a költészetnek.
A majdnem időben megjelent fordításkötetet két év alatt az ország több településén, könyvtárakban, művelődési házakban, oktatási intézményekben mutattam be, és mindig eljöttek annyian, hogy volt értelme a Viszockij-programot megszervezni. A Petőfi Irodalmi Múzeumban csak úgy hordták a pótszékeket! Néha megkérdezik tőlem: Kikből áll ezeknek a találkozóknak a közönsége? Nos, lelkes könyvtárlátogatókból, orosztanárokból, angol- és némettanárokból (akik orosztanárból képezték át magukat), ruszistákból, egyetemistákból, figyelmes ismerősökből, volt kollégákból, régi barátokból, osztálytársakból, fordítókból. A fordításokkal és felolvasóestekkel nem annyira kielégítjük az igényt, mint inkább felkelteni szeretnénk. De válaszolhatok Vlagyimir Viszockij szavaival is: „Ki lelkes itt — kevés csodabogár. Még vannak ilyenek.”

Budapest, 2020. szeptember 3.