Spanyolnátha művészeti folyóirat

Némethi Lajos

…csupán egy cé

(találkozásom Vologyával)
Pandémia-karantén — 2020. Konzervatív, egyben „libernyák” nyuggerek: tanár, mérnök, jogász és jómagam videokonferenciája. Virtuális agytorna, valós ismeretekkel. Tanár úr a bankos, azaz a játékvezető; asztalán a XX. század: lefelé fordított papírcsíkok mint tételek a vizsgán, azok alsó felén egy évszám. A bankos mutatóujjával köröz felettük, majd a soros játékos „azt!” felkiáltására lecsap, s megfordítja a választott cetlit: feltárja a dátumot.
A feladat, úgy is mint szabály, végtelenül egyszerű: az adott év eseményei közül nevezz meg három számodra érdekeset, fűzz mindegyikhez egy-egy mondat frappáns kommentárt. A többiek közmegegyezése alapján egyről részletesebben is fejtsd ki gondolataidat. A válaszokat közösen pontozzuk, a sikerre pedig távkoccintunk. Ha valaki nem igazán remekel, akkor is. Külső segítség mellőzése becsületbeli ügy.
Rajtam a sor. Az előző körben gyengén muzsikáltam, egy jó évszám sokat segítene rajtam. Mekkora mázli: 1980! A többiek irigykednek, én elégedetten vigyorgok. Már előre innék a medve bőrére.
Nos uraim! — kezdem kellő önbizalommal. Az első: a fiam pont abban az évben, március 15-én született. Büszkén hitte, hogy miatta lobogózzák fel a várost és az ünnepségek is neki szólnak. Amikor nagyobbacska lett, felvilágosítottam: nem az a nagy ember kisfiam, aki nemzeti ünnepen született, hanem akinek a születésnapjából nemzeti ünnepet csinálnak. Játékostársaim elismerően bólogatnak. A második: az év decemberében oltotta ki David Chapman John Lennon életét a New Yok-i Dakota ház előtt. Eddig jó, nyugtázza a bankos, van-e hozzá bon mot? Lenin élt, Lenin él, Lennon élni is fog. Ez a kommentár nem túl elég eredeti, de elfogadják. Sürgetik a harmadikat…
Az év júliusában, a moszkvai olimpiai ideje alatt hunyt el Vlagyimir Viszockij. No, igen, így a versenytársak, és mi a poén? Találkoztam Vologyával, és együtt írtunk egy dalt. Én a szöveget…
A képernyőn három Hitetlen Tamás: Persze, csak úgy per Vologya… Fakenews, kamuflázs, kamukéró hangulat az éterben. Kérésük: talán ha elmesélném a történetet.
Ám legyen.

***
Szovjetvilág, a XX. század háromnegyedénél. Birodalom, a világ második legerősebb hatalma. Nekik az első. Hat hét építőtábor kétezer kilométerre; Ukrajnában, a Donyec-medencében, a Donbasz Állami Műszaki Egyetem vendégeként. Kemény meló: egy hatalmas zöldségtároló alapjának betonozása napi hat-hét órában. Néha kiruccanások: egy két kilométer hosszú hengermű megtekintése, Zója Koszmogyemszkája, Oleg Kosevoj és hős ifjú társaik emlékmúzeuma halálsikolyokkal, látogatás a zaporozsjei víztározónál majd egy szénbányában, amelyben egykor talán az apósom „málenkij robotolt” három hosszú éven át. Lenin és Sztahanov összes szobrainak megkoszorúzása.
A munka után két hét felhőtlen pihenés. Pionír-láger az Azovi-tenger partján. Orosz, ukrán, magyar egyetemisták, a másfél munkáshónap alatt kikovácsolt baráti hangulatban. Sós tenger, sós ivóvíz, napon szárított sózott halak, kevés vodka, sok és langyos kvász, úszás, vitorlázás, horgászat csónakból, tengeri betegség, foci, édes dinnye, marózsenoje, odekolony: krasznaja moszkva, internacionális flört és szerelem. Vidám-bugyuta megafonnóták, pattogós mozgalmi rigmusok sora: ébresztőként, délelőtt, délután… A kint s bent bömbölő hangszórókból — szakadatlanul. Zúg a „Szolnyecsnüj krúg, / nyéba vakrúg, / eto riszúnok málcsiski /, nariszovál on na lisztké / i padpiszál vugolké: puszty vszigdá búgyet szólnce, / puszty vszigdá búgyet néba,/ puszty vszigdá búgyet máma, / puszty vszigdá búdu ja.” Bizony: mindig legyen ég, nap, a mamánk, s mi magunk is. Meg a „…moj adresz nye dom, i nye úlica, moj adresz Szavjetszkij Szajúz” (a címem nem házszám, nem utcanév, a címem a Szovjetunió…), a „Sirakaja sztrana maja rógyina” (Széles ország az én hazám).
A gyakori esti tábortüzek körül a moszkvai éjszakákról, a volgai hajóvontatókról (ejehejeúhnyem!), Dunjuskáról szóltak a dalok, valaki egyszer Sztálin kedvencét a Szulikót is intonálni próbálta, de hangját elnyomták az Amuri partizánok, meg a Poljuska: vár ránk a síkság, végtelen mezőkön szél jár… Jó partnerek voltunk, a hazai évtizedes kiképzések révén szinte mindegyik láger-slágert ismertük, nem kis elismerést aratva vendéglátóink körében. Mi a fájdalommentes „Tavaszi szél vizet áraszt”-tal, néhány kocsmadallal és selmeci születésű diáknótával felelgetünk.
Az egyik délután a szokásosnál is nagyobb máglyát építünk. Este tábortűz… Különös élményben lesz részünk, újságolja titokzatos mosollyal a cserfes Verocska. Aztán vagy ötvenen — körbeülve a tüzet - rágyújtunk a minap frissen tanult fiú-lányos évődő nótára: „Ti kazala: V ponyegyilok, pidem rázom pa barvínok. Ja príjsov, tyibé nyema, pidmanula-pidvela…” Többen táncra perdülnek, a forgás keltette szellőtől éledező tűz szikrái szertelenül röpködtek a levegőben.
Egyszer csak gitár hangja csendül. A vidám ének s a tánc megszakad; néma csend… Pár hatásos másodperc után a sötét háttérből egy sejtelmes férfialak reszelős, vodkaízű hangon köszönti a közönséget, majd, a hangos ovációt legyőzve, a húrok közé csap és énekelni kezd. Ezt nem hiszem el, ekkora meglepetés nem létezhet! — próbálok magamhoz térni. Kto on? — kérdezem suttogva a mellettem ülő Tányát. Vologya — válaszolja. Kto?! — próbálkozom újra. Ő: Viszokij. Ja ne verjú! Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! — mantrázom. A gitáros már a harmadik strófánál jár. Tányecska, mondd, miről énekel? A padvodnoj lodke — jön a válasz. Nye ponyimáju. Submarine — segít ki a szép szőke.
Árad a dal, szélvészként, árvízként sodor magával. Csikorog a nyelv, ropognak az rrrr-ek, zsizsegnek a zzzzsék, üt minden mondat, karcol minden hang. Dúrban, durrbele… „Szpaszítye nasi dusi!” Mentsétek meg lelkeinket! Borzongás, taps, üdvrivalgás: malagyec, malagyec… Aztán még két szerelmes dal. Majd a dalnok, előlépve a sötétből, kitárja két kezét, miközben az immár eget nyaldosó láng megvilágítja arcát. Valóban Vologya az. A vendéglátók nagy mókamestere, akivel naponta együtt dolgozunk a betonon. Egy hatalmas paródia, egy csodálatos előadás fültanúi voltunk. Tányán számonkérem. Tündérnevetés. Én mondtam, hogy viszokij, a magas Vologya. Jegyinsztvennaja raznica bukva ce. A különbség csak egy cé. Eto büla sútka — kuncog a lány. Mit mondjak, elég hülye, bár hatásos vicc volt.
(Honnan is ismerhettük volna meg és fel akkor Viszockijt. Csak a Marina Vladyval kötött házassága révén szivárgott át egy-két információ a vasfüggönyön. Rádióban (talán csak a Szabad Európában), televízióban nem hallhattuk-láthattuk, a Nyugatnak sem volt annyira érdekes. Zenében a Beatles, a Rolling Stones, hasonló műfajban Bob Dylan uralta a világterepet. A szovjet birodalomban az ukrán-orosz Sinatra, az öregkorára legófejű Joszip Kobzon vitte a prímet, aki — becsületére legyen mondva — elismerte, tisztelte pályatársa nagyságát.)
De ne szaladjunk előre. Másnap írtam egy bugyuta versikét a hengerműben látott darusnő bájairól, vittem Vologyához. Nem rossz, mondta, és előkapta a gitárját. Öt perc alatt megszületett a „nagy mű”. Aznap este, már tábortűz nélkül, elhangzott a Maja kranovcsíca című dal; szerzők: (viszokij) Vologya i Lájos. „Maja kranovcsíca, / prikrásznaja, kak ptyíca, / i mojej kranovcsícej / ziljonüje glazá. / A maja kranovcsíca / krásznaja, kak líca, / mózsna celovacca, / zsena nye dzsot menjá... Szóval, hogy az én darusnőm gyönyörű mint egy madár, zöld a szeme, vörös mint egy róka, és szabad csókot csenni, asszony nem vár reám stb. A mi Vologyánk rátett egy lapáttal: reszelt, karcolt, recsegtetett, ropogtatott, ami belefért. Nagy sikerünk volt, de senki nem tévesztett össze bennünket Viszockijjal. A szöveg miatt pedig nem volt üldöztetésben részünk.
Eddig az igaz mese.
***

Ebédidő. Erősen kételkedő, gyanakvó barátaim elköszönnek, emlékeimmel egyedül maradok…
***
Ez a fura történet (ha nem velem esik meg, el sem hiszem) mindenesetre felbirizgálta érdeklődésemet a brezsnyevi kor kórlapjának írója-szerkesztője iránt. Az igazi Viszockij megismerésében (mint kiderült, ehhez egy élet is kevés) elsősorban Marina Vlady Szerelmem Viszockij című könyve és az internet segített. Részben Hobo, aki szerencsére nem akarta utánozni, csupán népszerűsíteni, részben költőink — közöttük a szépség szerelmesének, a mi Cseh Karcsinknak — fordításai. A hozzáadott érték alapján mindemellett Baka István és Ratkó József interpretációi állnak hozzám legközelebb.
Ha a csodás orosz nyelvben szeretnék fürdőzni, Puskinhoz, Jeszenyinhez, Ahmatovához, Jevtusenkóhoz fordulok. És Viszockijt hallgatok. Mondják: őt csak az oroszok értik igazán. Mondom: ha valaki meg akarja érteni az oroszokat, hallgassa Viszockijt.
Hatalmas tett és nagy öröm hogy születésének 80., halálának 40. évfordulója alkalmából hiánypótló fordításkötetek jelentek meg (pl. Szöllősi Dávid és Marosi Lajos munkái). Mára számtalan nyelven hozzáférhető, hihetetlenül jól feldolgozott a hatalmas életmű. A 237 nyelven megjelent 11 ezernyi fordításból több mint 800-zal részesülünk, számukat tekintve csak az angol, bolgár, német és lengyel nyelvűek előznek meg bennünket.
Az általam ismert filmjeiben Viszockij számomra Yves Montand vagányságát és Humphrey Bogart sármját idézi. Milyen kár, hogy színpadi alakításainak, így legendás gitáros Hamletjének részesei nem lehetünk.
***
Ki volt Vlagyimir Szemjonovics Viszockij? — keresgetem a választ. A keleti Bob Dylan? A nem támogatott, de nem is tiltott, a hatalom által nagyon okosan megtűrt, el nem hallgattatott, csupán az elhallgatás nem fizikai börtönébe kényszerített, nagy szovjet-orosz élő lelkiismeret? Vodka és dohány cserzette hangja a nép szava, mindig dúrban, csak a szerelemben néha mollban? Az Okudzsavánál is élesebb harcos bárd, ki-mely lecsap, kés, mely döf, bár vér nem folyik nyomán? Fenegyerek, vagabund, izgága ködszurkáló? Poklot megjárt krónikás? Korának kórboncnoka? A bulgakovi szovjet valóságban hevesen dobogó kutyaszív, netán maga a Mester? Hollóhangú trubadúr? Szelep, akit legkeményebb rendszerellenes mondataiért sem tisztelt meg a hatalom letartóztatással vagy elzárással? Posztumusz (post humusz) koronaékszer? Az immár a kánonba besorolt hivatalos ikon? Vagy az Amerikába szakadt irodalmi Nobel-díjas Brodszkij dedikációja szerint „nagy orosz költő”? Varászlatos színész, Ljubimov keze nyomán az örök Hamlet? Nem szürkülő legenda? Klasszikus? Idol? Talán mindegyik?
Muszáj mindenáron „definíciót” keresnünk, alkotnunk? Feltétlenül be kell sorolnunk a besorolhatatlant? Kell-e kutatnunk a társadalmi szívzűrjeinkre bevett és hatásos gyógyszer összetételét?
Viszockij élt, él, s világunk mai állapotát is tekintve: belátható (beláthatatlan?) ideig még igen nagy valószínűséggel élni fog. Szükségünk van rá. Jó lenne, ha életművét nem fedné be talmi csillogással fénylő balzsam: hamis, csalóka-nyalóka máz.

Miskolc, 2020. 10. 09.