Spanyolnátha művészeti folyóirat

Petőcz András

Erdély Miklós — egy „lázadó” pályaképe

— A leglényegesebb körülményre majd máskor térek ki, ha egyáltalán kitérek.
— A leütött alaphang a továbbiakban változni nem fog, ez azonban semmiféle büszkeséggel nem tölt el.
— ... versírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költői magatartást. Egyrészt erősen el kell határozni, másrészt alig kell tudomásul venni, hogy most költemény készül.

(Erdély Miklós: METÁN)

A címben jelölt „lázadó” kifejezés pontatlan. Azt hiszem, Erdély Miklós nem volt igazából „lázadó”. Sokkal inkább volt kívülálló. És meggyőződésem az is, most amikor már lassan harmincöt éve eltemettük őt, hogy ez a kívülállás, ez neki nem igazán tetszett. Úgy érzem, kívülállásra kényszerítették, vagy, fogalmazzunk pontosabban, kívülállásra kényszerült. Mindaz, amit létrehozott, bármilyen műfajról is beszélünk, valamiképpen a határon, a margón mozgott, úgy tűnik, hogy „kanonizálódásra” semmi esélye nem volt a munkáinak, az adott időszak „fősodrába” nem illeszkedtek ezek a műalkotások.
Az, hogy 35 évvel a halála után még nem találta meg a helyét a művészettörténetben, a filmtörténetben, az irodalomtörténetben, igencsak szomorú tény. Generációk nőnek fel, nemzedékek, és Erdély Miklós neve „rejtélyes és titkos mesterként” meghúzódik valahol a háttérben.
Ebben a kérdésben nincs stabilitás, megnyugvás. Ha irodalomtörténetről beszélünk, a legszomorúbb tény, hogy Erdély verseinek, kisprózáinak a mai napig nincs egy gyűjteményes kiadása, hogy nem lehet kézbevenni Erdély munkáit, azok nem hozzáférhetőek, legfeljebb töredékesen láthatjuk magunk előtt irodalmi életművét.
A hagyaték gondozása tehát nem történik meg megfelelően. Az örökösök felelőssége lenne az alkotó életművének megfelelő képviselete, az újabb és újabb kiadások megszervezése — ez nem valósult meg hosszú évtizedek óta.
Mindez jó tanulság is lehet adott esetben. Tanulság, hogy egy-egy életmű utólag is gondozást igényel. A legendák szép dolgok, de a legendák tanúi idővel eltűnnek, ha az életmű nem marad fenn, és nem tudja a saját értékeit megfelelően képviselni, akkor az adott életmű elenyészhet, a legendák eltűnhetnek. És kétségtelen tény, hogy az alkotó halála után első körben az örökösök azok, akik ebben a kérdésben érintettek, az ő feladatuk a jövő felépítése.

*

Mindezek fényében kijelenthető, hogy szinte megoldhatatlan feladat Erdély Miklósról beszélni, írni. Voltunk néhányan, akik mesterként tekintettünk rá, volt a személyének, személyiségének valami különleges, nagyon erős kisugárzása, ami erősítette bennünk ezt a „mester-tanítvány”-viszonyt. Mester volt, akit sokan támadtak még az életében is, és ezek a támadások mindig, és szemmelláthatóan megviselték. Emlékszem a Fészek egy kiállításmegnyitójára, ültünk az étteremben, amikor egy, nála jóval fiatalabb festő agresszíven „beszólt” neki. Mindez 1986 elején, talán januárban. A fiatalabb festő irigykedve és rosszindulattal, minősíthetetlen módon kérte számon Erdély amerikai utazásait, mondván, hogy Miklós egyáltalán nem „elnyomott” művész, hanem valójában „kegyelt”, aki egyébként is „mindent megkap”. A szóváltás végén Erdély csak hallgatott, keserűen és rosszkedvűen.
Erdély Miklóst életében a modern művészet, az avantgárd vitathatatlan vezéreként, „pápájaként” és „főrabbijaként” tartottuk számon. Abban a közösségben, amiben ő jelen volt, vagyis a Magyar Műhely körében senki sem vitatta egyetlen pillanatig sem, még gondolatban sem, hogy ő az igazi „kassák”, a „vezér”, az „isten”, a „mester”. Erdély megfellebbezhetetlennek tűnt, erős egyénisége előtt meghajolt az is, aki tagadni próbálta, aki szembefordult vele.
Mindez annak köszönhető, hogy volt a művészetében valami nagyon egyedi. Ez az egyedisége kitűnt minden kreatív megnyilvánulásánál. És kitűnt, természetesen, a szépirodalmi szövegeiben is. Idézzük fel például az „Antiszempont” című versét: „NAGYTESTŰ PRÉMES ÁLLATOT LÁTTAM HÁTULRÓL. FEJE KÉNYELMETLENÜL BALRA FELFELÉ CSAVARVA, AMINT AZ ESTHAJNALCSILLAGOT NÉZTE MEREVEN. AZONBAN FÉNYTELEN ORRHEGYE NEM VOLT VALÓDI, SEM A PRÉMJE, SEM AZ ÁLLAT, SEM AZ ESTEHAJNALCSILLAG NEM VOLT VALÓDI, CSAK A KÉNYELMETLENSÉG VOLT VALÓDI. CSAK A KÉNYELMETLENSÉG — AZ VOLT VALÓDI.” Érdemes megnézni a szószerkezetet, az ismétlések sajátos hangulatát. kétségtelen tény, hogy ez a fajta írásmód a hetvenes években nagyon egyedinek számított, szokatlannak és kivételesnek.
„A KÉNYELMETLENSÉG — AZ VOLT VALÓDI”, ez a mondat valahogy nagyon jellemző rá személy szerint is, és jellemző volt az írásaival való szembesülésre is. A vele sok szempontból rokonítható Tandori Dezső szintén ezt idézte tőle, erre utalt az egyik kritikájában. Minderről eszembe jut egy kis anekdota, amit Erdély említett nekem egy alkalommal, amikor a legendás Virágárok utcai házának kertjében ültünk. Erdély azt mesélte, hogy abban a kertben ültek Tandorival is, valamikor, régen, amikor éppen ezt a verset olvasta fel Tandorinak és másoknak is, és ennél a bizonyos, furcsa, átritmizált szakasznál Tandori felugrott, és őrült izgalomban azt hadarta, hogy „ez az!, így kell ismételni!, ez az igazi költészet!”.
Mindez Erdély szóbeli közlése, a szituáció érzékeltetésére csakis ő képes, nem voltam jelen. Akkor és ott szintén a kényelmetlenség lehetett csak a valódi, ezt már én teszem hozzá.
Legendás személyiségről természetes, hogy történetek és legendák számlálatlanul keringenek. Így volt ez Erdély Miklóssal is. Volt, hogy „ledilettánsozták”, annyira más volt, annyira sajátos volt a gondolkodása, és az írásmódja.
Tény, hogy Erdély magatartása, művészi alapállása, munkái egyedisége, legfőképpen pedig a személyiségéből sugárzó örökös kívülállás, autonómia mindannyiunk számára, akik körülötte voltunk, rendkívül fontos volt. Kötetében, majd egyéb publikált szövegeiben olyan „költőiségen kívüli” alapállást fedezhetünk fel, ami a hetvenes évek irodalmában egyedüli. „A versíráshoz nélkülözhetetlen egy olyan belső mosoly, ami elég huncut és rezignált is egyszerre, de van átható tekintete is” — írja a „Metán” című versében, hogy csak egyetlen példát említsek arra, milyen különös módon tekintett magára a versírásra.
Filozofikusság és önreflexió: ezek jellemzik a „Metán” című verset, és — Tandori lírája mellett — ez a költői alapállás a nyolcvanas években sokak számára meghatározó. Először Erdélynél, éppen a „Metán”-ban olvashatunk olyan mondatokat, amelyek hamisítatlan líraiságuk mellett magáról a versről szóló okfejtések is, és egyben kritikus reagálások a műalkotás korábbi szavaira és mondataira. Humor, irónia, kívülállás van jelen ebben a szövegben: „— Ezért versírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költői magatartást. Egyrészt erősen el kell határozni, másrészt alig kell tudomásul venni, hogy most költemény készül. / — Egy kis elengedettség, és azonnal megindul valami egészségtelen, báva, …..1 lüktetés, minekutána minden töltelék, szakaszonként elkötve. / ~1 A kipontozott szó: erotikus: külön tetszeleg, szemforgató és degusztáló. Sokan örülnek, ha ilyesmit sikerül belesütni a költeménybe, ezek azonban rosszfajta emberek.” Érdemes felfigyelni az utolsó mondat finom iróniájára, valamint az idézetből is érezhető éleslátásra és önismeretre. Bizonyos fokig konkrét költészet ez, „lírai csomagolásban”.
Erdély kirekesztődött a hazai irodalomból: teljes mértékben saját magára volt utalva, önmaga és művei végletes autonómiáját kellett felmutatnia, így jutott el az objektív líráig. Konkrét költészet, mondhatjuk, de hozzá kell tennünk, hogy a költői személyiséget hangsúlyozó, filozófikus és szemlélődő líra az Erdély Miklósé, amelyben az objektív-konkrét irodalomnak legfeljebb a csírái vannak jelen. Leegyszerűsítve: esetünkben a szöveg nem csupán önmagát mutatja fel, hiszen a mondatok mögött minduntalan fel-felbukkan Erdély kissé gunyoros, de sokszor szomorú tekintete.
Többen írták róla, tekintélyes művészet- és irodalomtörténészek, hogy tevékenysége végpont a művészetben, illetve az irodalomban. Ezt tévedésnek gondolom. Éppen hogy kezdet volt ő, mindannyiunk számára, lehetőség az autonómia kiteljesítésére. Bizonyítéka ennek, hogy hatására oly sok fiatal festő és író kezdett másképpen, korábbi elképzeléseit feladva dolgozni: sokan jártunk az „Erdély-iskolába”, és sokfelé kerültünk ettől az egyetlen kiindulóponttól.
Erdély esetében megjelenik nagyon korán, itthon egyedülálló módon az úgynevezett „konkrét” költészet perspektívája. Ez a hetvenes években valóban egyedi, itthon, és magyar nyelvterületen is egyedül csak az Új Symposion körében jelenik meg ez a törekvés, erről Szombathy Bálint írt akkoriban emlékezetes tanulmánysorozatot.
Tény, hogy Erdély a „Kollapszus orv.” című kötetében néhány helyen olyan mondatokat ír, amelyek a szöveg önépítkezésére, „önmagára utalására” mutatnak rá, de ez nála meglehetősen esetleges, a személyes, filozófiai önreflexió természetes nyelvi lecsapódása, eredménye. A Theo van Doesburg által megfogalmazott konkrét művészet (amikor a műalkotás már nem „ábrázol” semmit, nem beszél „valamiről”, hanem vizuális, verbális és hangbeli elemeinek: a színnek, a szónak, a betűnek és a hangnak mint önmagára utaló jelnek a megvalósítására törekszik, más szóval: van, létezéséről tudomást kell venni) Erdély alkotásaiban tisztán és egyértelműen soha nem jelent meg. A „Sejtések II.” című versben találhatunk olyan mondatokat, amelyekben mintegy „felsejlik” a konkrét költészet lehetősége. Ilyen például a „Mondatomat megismétlem” sor repetíciója.
Erdély Miklós életében sokszor hidegnek és keménynek látták sokan, de szövegeiben igen sok érzékeny önmegmutatás van. Ilyen még az „Antiszempont” című versének a kezdete: „Gond és baj, ne keserítsetek meg / Gond és baj, ne nyomorítsatok meg / Gond és baj, ne bolondítsatok meg.” Három sor: a rettegés és a fenyegetettség állapotának pontos felvillantása. Liturgikusan ismételhető mondatok.
A „gond és baj” nyilvánvalóan megkeserítették. Munkáit ritkán dicsérték, mert „szembedicsérni” kellemetlen lett volna, legalábbis sokan így érezték. Úgy hiszem, számára az írói elismerés kiemelten fontos lett volna, és tudom, hogy milyen sokat jelentett neki a Magyar Műhely, ahol a súlyának megfelelően becsülték. Várta az elismerést. 1985-ben kiadtam egy underground lapot, Médium-Art címmel, ebben Erdélytől a „Mínusz 1” című munkát közöltem, és a megjelenés után csak annyit mondtam neki, hogy „nagyon tetszett”. Láttam rajta, meg is lepődtem, ez a rövid mondat kifejezetten felvillanyozta. Amikor pedig arról a tervemről beszéltem neki, hogy néhány újabb versét Médium-Art-füzetként kiadnám — ez 1985-ben volt —, akkor, abban a pillanatban egészen átalakult, és a tekintetéből látszott, és magam is éreztem, hogy „most valahogy feltétel nélkül jóban vagyunk”. Az ilyen pillanatok a legemlékezetesebbek a személyes kapcsolatunkban.

*

Erdély Miklós neve mítoszként jelen van kulturális életünkben, maga a munkássága azonban máig feldolgozatlan abban az értelemben, hogy elemzések, kritikák alig-alig születtek, szerepe és jelentősége pedig egyáltalán nincs meghatározva irodalom- és művészettörténetünkben. És, ahogy a bevezetőben említettem, valójában a teljes irodalmi életmű máig kiadatlan. Töredékekben létezik.
Erdély Miklós ma már csak legenda. Tulajdonképpen az igazi kérdés mindmáig, megtalálja-e végre Erdély az igazi helyét a magyar irodalomban, képesek leszünk-e végre értelmezni, értékelni őt. Nyilvánvaló, hogy nem csupán mágikus erejének köszönhetően jártunk ki hozzá a Virágárok utcába: az az új
művészet és irodalom, amely a nyolcvanas évek elején jelentkezett
Magyarországon, és amely meglehetosen erős hatással van jelen napjainkig,
elsősorban Tandori Dezsőben és Erdély Miklósban fedezte fel mesterét és
példaképét.
Ugyanakkor tény, hogy az a fajta nyelvcentrikus irodalom, amely jellemzi Erdély Miklóst, nem igazán tudott beépülni az irodalmi hagyományrendszerbe. Mindez megjelent ugyan a 80-as évek elején, közepén, de aztán egy ellenkező hullámmal, az „új-konzervetívokkal” eltűnt megint. Lesz-e jövője,
nem tudhatjuk.
Magányos szerző volt Erdély Miklós, és az is maradt.
Személyiségének kisugárzása a mai napig jelen van, és él
mindazokban, akik ismertük, és ilyen módon azokban is, akik csak
hallottak róla.
A magam részéről, ahogy azt az előadás elején mondtam, várom az örökösök lépését: hogy mindnyájunk könyvespolcán ott legyen egy vaskos kötet, Erdély Miklós összegyűjtött irodalmi műveivel, és az mindennapi olvasmányunk legyen. Hogy mindenkinek természetes olvasmánya legyen például a „Mondolat”, a „Metán”, „A gúlában” és a többi nagyszerű, igen jelentős Erdély-mű.