Spanyolnátha művészeti folyóirat

Ferenczfi-Faragó Eszter

A művészek bárkája

Köszönöm, hogy meséltél, apu! — Szabó Lőrinc: Lóci meg a számok

- Már megint ez a nyavalyás disszonancia! Az ember nem képes gondolkodni tőle… Amúgy is minden szürke, és unalmas. Az eső is hónapok óta esik. Valójában mi értelme az életnek? Ebben a társadalomban, ahol a művészeket megfosztják büntetésül hivatásuk legfőbb erejétől, és folyamatos kontroll alatt tartják, minek élni? - búslakodott a Költő, míg baktatott föl a sötét lépcsőházban a művészeknek fenntartott épületkomplexumban. Amúgy is keserű gondolatok gyötörték egész nap. Naponta mindössze egy órára mehetett ki vásárolni az új törvények értelmében, különben megfosztják néhány szótól — attól függően, mennyit késik. Emiatt futnia kellett, rettegve, hogy a ragyás házmester észreveszi, és feljelenti. Nekifutott a Színvak Festőnek, akit azért tett színvakká a Törvény, mert csak a természetben tudott festeni — lévén tájképfestő -, és így mindig elkésett hazulról.
- Még ez is… - gondolta még keserűbben a Költő. Biccentett neki, de nem állt meg. — Én is így járhatok, ha észrevesznek… Meg kellene valahogy szökni… De hogyan, és hová? — tűnődött. A lakása elé érve keresgélni kezdte a kulcsát. A hóna alatt tartott könyvek hangos csattanással zuhantak a földre. Ebben a pillanatban kinyílt a Zenész és a Néma Énekes ajtaja. A Néma Énekes megállt az ajtóban és szomorúan nézte a Költőt. Pár percig állhatott így, amikor a Zenész — hangvilláját rázva — rákiáltott a Költőre. A Néma Énekes hangtalanul húzódott vissza lakásába.
- Képzelje, Szabó úr! Kitaláltam egy új modern skálát, ami kiadja az elvett hangokat! És írtam egy csodálatos darabot! Jöjjön be, hallgassa meg, kérem! — kiáltotta boldogan, és megragadva a Költő kabátját, berángatta belső szobájába. Helyet foglalt a zongora előtt és válaszra sem várva, végigfuttatta ujjait a zongora billentyűin. — Hála Istennek, ma időben hazaértem, de mivel a múltkor elkéstem, ezért ki kellett találnom, hogyan tudnék a hiányzó hangok nélkül is komponálni.
Szállt, szállt a zene, és a Költőt egészen elbódította. Egyszer csak már nem volt a lakásban, repült hegyeken, völgyeken, ismeretlen tájakon át, míg egy hajón találta magát. Fújta a szél a haját, ragyogott fölötte a nap, és körben nem volt más, csak a kristálytiszta víz.
A több évtizedes szürkeség lassan kilopódzott lelkéből és helyét valami egészen más töltötte be - boldog volt!
És akkor az elrabolt szavak egyenként visszatértek, köszöntötték a Költőt, és gyönyörű verssorok kerekedtek belőlük. Gyorsan, míg el nem felejti, felírta egy kis noteszbe a legszebb VERSET, amit valaha alkotott, a szabadság versét. Aztán boldogan belekiabálta a szélbe.
Ebben a pillanatban mellette termett a Zenész.
- Kiszabadultunk! — mondta örömmel - Hogy csinálta, Szabó úr?
- De hiszen nem én csináltam, Bartók úr, hanem maga! Az a zene, amit játszott! És képzelje! Visszatértek a szavaim! — válaszolta a Költő vidáman.- Szabadítsuk ki a többieket is! — kiáltotta. — Hatalmunkban áll bármit megtenni, mert bennünk él a szabadság, csak eddig nem tudtunk róla!
És akkor a fiatal Költő és az öreg Zenész egymásra mosolyogott. A hajó rövidesen megtelt táncosokkal, énekesekkel, írókkal, költőkkel, zenészekkel, festőkkel és mindenféle művészekkel. Csak a hátrahagyott világ nem tudott többé kiszabadulni az őt borító szürkeségből.