Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kégl Ildikó

A nő, aki két idegösszeomlás között
megteremtette az angol lélektani irodalmat

De mi történt azelőtt, hogy az a józan és fegyelmezett angol nő, egy mániás-depressziós ciklus közepette kisétált a kertjük végében álló Ouse partjára, hogy egy napsütötte délelőttön örökre elmerüljön a fagyos hullámokban? Meglehet, az angol lélektani irodalom megteremtője már jóval 1948. március 28-án bekövetkezett öngyilkossága előtt elmerült a hullámokban? Hisz hullámok verődnek fel minden írásában. Minden karakterének lelkében. Nem, nemcsak a Hullámokban1. Virginia Woolf személyiségének és munkásságának megidézésekor ezúttal erre az impresszióra fogunk reflektálni — a hullámokra — mint műveinek konstans, ennek okán szignifikánsnak vélt motívumára, mely talán tudattalanul, de feltűnően gyakran megjelenik regényeiben, szóhasználatában. Életútjában is.
A lélekábrázoló próza angol megteremtőjének munkáira ezúttal nem csak mint elemzésre szánt irodalmi művekre tekintünk, hanem afféle közvetítő közegként értelmezzük azokat, hogy általuk szerzőjük személyiségéhez kíséreljünk meg közelebb jutni. Woolf munkásságáról szólva annyit máris leszögezhetünk, hogy szerzőjük a középosztálybeli Anglia olvasóközönségének különös — s az addig nemigen ízlelt — irodalmi csemegével szolgált. Gyakorlatilag cselekmény nélküli történeteiben olyan sejtelmesnek és megfoghatatlannak látszó dolgokról ír — jelesül a (női) lélekben zajló folyamatok, az önazonosság dilemmái —, amelyek addig javarészt a filozófia, és még inkább a pszichológia, pszichiátria tárgykörébe tartoztak, s ama tudományterületbe nemigen illett az irodalomnak beleszólnia. Ezzel és még sok egyéb tradícióval szakított a felettébb művelt angol írónő, amikor regényeiben tudatosan és kiváló szerkesztési módszereket alkalmazva bagatellizálta el a cselekmény teljhatalmát, hogy az olvasó mindennemű figyelmét és percepcióját a lélekben zajló történésekre orientálja. Woolf történeteiben olyan lassan totyognak az események, mint a Regent’s Park kínosan rendben tartott virágágyásai között az elhasználódott öregasszonyok2. Eme újfajta beszédmód nem hagyta hidegen a huszadik századi Anglia középosztálybeli olvasóközönségét. A világ legapróbb rezdüléseit is észlelő, érzékelő, azon moralizálni képes, és arra elképesztő szenzitivitással reflektáló nő karaktere ezzel megteremtődött. A belső vívódásokkal teli gondolkodó nő képét beemelni egy történetbe, mi több, azt a regény legfőbb mondanivalójává, immanens szubsztanciájává tenni önmagában is merész, unikumszámba menő vállalásnak bizonyult, ám különösen figyelemre méltó az a momentum, hogy az adott női habitus nemcsak szereplőként fogant meg, de ezzel együtt — Virginia Woolf személyében — a történet alakítójaként is színre lépett. És, mi tagadás, messzemenőkig hitelessé tette a leírásokat, hogy a női lélekben zajló folyamatokat — ha úgy tetszik, hullámzásokat — női történetmesélő szemszögéből ismerhették meg az olvasók. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy nőszereplői sohasem a másik nem ellenében határozzák meg önmagukat — eklatáns például szolgálhat erre az 1928-ban megjelent Orlando című regénye —, s mindez a megállapítás az angol írónő tehetségéről, érzékeny androgün voltáról tanúskodik.
Érdemes megjegyezni a woolfi lélekábrázoló próza tudatfolyam-technikájának megfoganása kapcsán, hogy a pszichológia és pszichiátria számottevő felfedezései — különösképp Freud tanai — ekkortájt kezdtek beszivárogni a művészetek különféle ágazataiba, így az írásművészetbe is, hogy erőteljesen színezzék, de legalábbis elgondolkodtató módon árnyalják azokat. Az irodalmi közegben — és nem mellesleg a londoni felső középosztályban — nevelkedett Virginia szépirodalmi munkáit is satírozgatták eme ideák, akinek huszonéves korától rendre jelentek meg publikációi, könyvei. Első jelentős regénye, a Mrs. Dalloway negyvenöt éves korában, 1925-ben látott napvilágot. Magyarországon ekkortájt egy Kosztolányi Dezső nevű Nyugatos az Édes Anna előzményének tartott — lélekábrázolással sűrűn átszőtt — prózai művén dolgozott3. Unokatestvére, dr. Brenner József pedig Az elmebetegségek psychikus mechanizmusait vizsgálta, hogy orvosi tanulmányainak felismeréseit — immár Csáth Géza írói néven — különös érzékenységgel átültesse a szépirodalomba. Mindemellett meg kell említeni Babits A gólyakalifa című, 1913-ban megjelent művét, mely a lélek alvilágának regényeként definiált írásmű. S hogy miben hasonlít Woolf Clarissája Kosztolányi Annájához, Csáth A.G-jéhez, vagy akár Babits Tábory Eleméréhez? A felsorolt szerzők — és persze a világirodalomban ez idő tájt alkotó írók — mintha csak egy különleges röntgenfelvételen keresztül kezdték volna megmutatni főhőseiket —, amin át lehetőségük adódott az olvasóknak belelátni az emberbe. A regényalakok fejébe, lelkébe, szívébe zajló folyamatokba, s olyasfajta párbeszédekbe, amelyeket az ember önmagával folytat. Önmaguk megismerésének folyamatát vetítik ki a szerzők, s miközben az önismeret sokszor rögös útjára tévednek szereplőik, egyre többet és többet monologizálnak, méghozzá megdöbbentő őszinteséggel. Ha a helyzet úgy kívánja, az önismereti, lélekábrázoló utazás során „diagnózis” felállításáig is eljutnak az alkotók. Talán nem véletlen, hogy a személyiségzavar tünetei, különféle formái rendre megjelennek a századelő szépirodalmi alkotásaiban, hogy ne pusztán a cselekménybe, az elkövetés tényébe nyerjünk bepillantást, hanem az oda vezető út értelmezésében is segítségünkre legyenek a mű megalkotói. A pszichoanalitikus tanok beszivárgása az írásművészetbe, adott esetben a lélektani-tudatfolyam- regény műfajába — amennyiben nem abból a demagóg és általánosító aspektusból indul ki, hogy a művészet kizárólag szélsőségekből, lelki defektusokból táplálkozhat — elgondolkodtató mélységekkel képes gazdagítani a prózairodalmat. Miképp Woolf világát megidézve is láthatjuk majd, történeteit inkább csak üde színekkel árnyalják ezek a tudományos tézisek, azok szervező magját leginkább az önazonosságkeresés, a személyiségábrázolás motívumai képezik.
Woolf tudatfolyam-technikára épülő lélekábrázoló regényeinek, novelláinak köszönhetően — melyekben tiszta, szép, monologizáló hangon javarészt a hagyományos női szerepeket és az önazonosság kérdéseit, illetve e kettő interakcióját taglalja — hamar az angolszász irodalom népszerű íróinak körében találja magát. Csak előbb még megbélyegezte kissé a viktoriánus Anglia regényein szocializálódott olvasóközönsége konvencionálisabb fele pajzán, szókimondó stílusáért, a kritikusok pedig az elvontságért, a szövegei lebegéséért, testetlen álomszerűségért, és az írói „dilettantizmusért”, miszerint úgy ír regényt, hogy abból épp a műfaj sajátossága, a cselekmény hiányzik4. A Mrs. Dalloway-ben a szerző — mint annyi más művében — játszik az idővel, összesűríti azt egyetlen napba. S lám, még ez az egyetlen nap is túl soknak, végeláthatatlan huszonnégy órának tűnhet abban az esetben, ha netán olyasfajta elvárással közelednénk a műhöz, hogy eseményeket — afféle regényekben szokásos külső történéseket — várnánk attól. Ha nem sikerül megértenünk, hogy a külső események voltaképpen mellékesek, totálisan lényegtelenek Virginia Woolf történeteiben, s csak abból az aspektusból van létjogosultságuk, hogy alapot adjanak a bensőben zajló történések kivetítéséhez. Ha úgy tetszik, medret biztosítsanak a hullámzáshoz. Érzések, emlékek, elfojtott gondolatok áradásához, amelyek erejét és dinamikáját az adja, hogy vagy fullasztó légkört generálva lappanganak át a történet egészén, vagy egyszeriben elementáris erővel törnek felszínre. Előbbi és utóbbi esetben is katarzisra kényszerítik az érzékeny befogadót. A hangsúly nem a cselekvésre, hanem a reagálásokra esik, nem az ember élete a lényeges, hanem az életre való visszahatás. A párbeszédek, a beszélgetések csekély számúak, felületesek, javarészt közhelyekre épülnek, és kizárólag azért kapnak helyet a történet szövésében, hogy az azokra történő szótlan reflektálást, a belső monologizálást elősegítsék. Virginia Woolf narratíváiban mintha minden csak azért történne, hogy reagálni lehessen rá. Jóllehet, ezért találunk regényeiben és novelláiban ennyi költői képet, különös, megkapó asszociációt. „Realisztikus elgondolás szerint cselekvénynek semmi”5  — írja a Nyugatban Schöpflin Aladár a klasszikus regényhez viszonyítva műveit, s példának okáért épp a Mrs. Dalloway, illetve az Orlando című írásművekre hivatkozik. Meglehet, hivatkozhatna bármely más kötetére. A külső cselekménynélküliség konstans elem elbeszéléseiben, vélhetően azért, hogy a csend uralta atmoszféra még inkább felerősítse a belső történéseket. Az én manifesztációja és a hagyományos társadalmi elvárások összeütközéséből eredő konfliktusok rendre feszültséggel teli helyzetet teremtenek: a szorongás, a tehetetlenség, a fojtó légkör alapmotívumként hullámoznak narratíváiban. Ám lássunk néhány konkrét példát a woolfi lélekábrázolás sajátosságaira. Mrs. Dalloway című regényében a szenzitív Clarissa estélyre készülődés közben mereng önmagán, múltján, jelenén, emberi kapcsolatain:„… ez a törékeny lécecske alakja, nevetséges kis arca, mintha madár csőre lenne...ez a test, valamennyi képességével, lehetőségével együtt is mennyire semmiség, igen, mennyire semmi, de semmi.”6  A címszereplő önvallomásait idézve, a sorok mögött megbújó írónőt rendre észlelhetjük. És ezzel a percepcióval egyidejűleg kirajzolódhat előttünk a szorongásokkal teli, melankolikus lelkialkatú, depresszióra hajlamos írónő „törékeny lécecske” alakja is. „Tudja, író. Felhasználja, ami történik vele… A magáévá teszi”7 — olvashatjuk az írónő életének emléket állító Az órák című könyvben. Kétségkívül Woolfot sem lehet megvádolni azzal, hogy regényeit, novelláit depriválta volna saját tapasztalataiból eredő élményeitől. „Egyszerűen csak azt hiszem, jobb olyan dolgokról írnom, amiket érzek és ismerek, mint olyasmiben szerencsétlenkednem, amit egyáltalán nem értek” — írja a Hullámokban. És mert Virginia Woolf mentális betegségéből eredően ismerte az idegösszeomlásokhoz vezető út minden elemét — sajnálatosan empirikus tudás birtokában volt — a hitelesség nyelvén, velőtrázó őszinteséggel tudott megszólalni. „Ha nem tudsz őszintén beszélni magadról, akkor más emberekről sem tudsz” — vallja Az évek című, 1937-ben megjelent regényében is, afféle szigorú, életét és munkásságát koncepciózusan végigkísérő ars poeticaként. Virginia Woolf tudott őszintén beszélni önmagáról: belső vívódásai, szorongásai, fóbiái, hangulatingadozásai, depressziós tünetei mind ott lapulnak egy-egy karaktere személyiségének ábrázolásában. Minderre plasztikus példát láthatunk a súlyos testi és lelki tüneteket produkáló, poszttraumás stressz szindrómában szenvedő veterán, Septimus Warren Smith karakterének megformálásában.8  Az önmagát kritikus figyelemmel szemlélő, érzékeny, intelligens ember szólal meg írásaiban. Az önnön gondolataitól időnként megrettenő, magányos ember, aki akkor is felvállalja a „vallomást”, ha jó esély van arra, hogy aggodalomra okot adó moralizálásai felszínre kerülve ijesztő hullámokat verjenek. Akaratlanul is felmerül a kérdés, vajon milyen mélységében ismerhette — élhette meg — Woolf a poszttraumás stressz szindrómát, ha a betegség tüneteit — belegyúrva karaktereibe — olyan diagnosztikai pontossággal ismerteti, miként azt a korszak legjelentősebb neurológusai teszik. Életrajzi írásaiból kiderül, hogy Freud és Breuer9  tanaival csak élete utolsó periódusában találkozik, mégis a woolfi regényben, esszében és novellában — naplóiról nem is beszélve — egyaránt kiérződik a freudi elgondolás, miszerint az ember társas kapcsolatai ellenére is magányos hős, aki küzd seregnyi ellenségével, köztük a boldogulása útjába álló belső ellenségével, képzeteivel10. Vélt ellenségei közül legnagyobb veszélyt alighanem önmaga elméje jelentett számára. Tudvalevő, hogy a kísérleti regény egyik megteremtőjének életét édesanyja elvesztését követően sorozatos idegösszeomlások, pánikrohamok és öngyilkossági kísérletek árnyékolják be. „Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni”11 — írja öngyilkossága előtt férjének szánt búcsúlevelében, mielőtt végleg elnyelik a hullámok. De még mielőtt a hullámokról, mint a nőt elragadó gyilkos közegről beszélnénk, röviden ejtsünk szót azokról a többszólamú hullámzásokról, amelyek műveinek olyan jellegzetes lebegést, álomszerűséget, woolfizmust kölcsönöznek.
A 20. századi irodalom meghatározó alakja különös szenzitivitással teszi boncasztalra az egyén — főképp a nő — társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét, szerepvállalásait. A nőiség, a női lét, a női szerepek rendre visszatérő motívumai munkásságának, regényei, novellái mellett Saját szoba címmel megjelent naplójában is ezekről értekezik. „…[A] nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják magukat”12 — szögezi le szállóigévé vált tézisét 1927-ben megjelent művének mindjárt a legelején. Értelmezésében a saját szoba annak gyakorlati hasznán túl az elvonulás, a zavartalan gondolkodás, az írás szent helyszínének megtestesítőjévé, s ilyenformán a női szabadság szimbólumává magasztosult. Mindezen kijelentések provokatív volta talán annak fényében értelmezhető igazán, ha szem előtt tartjuk, hogy Angliában 1919-ben kaptak választójogot a nők, 1880-ig az örökösödési törvény értelmében önálló vagyonnal nem rendelkezhettek, 1866 előtt pedig egyetemi tanulmányokat sem folytathattak. Ugyanezen tények miatt hökkentette meg olvasóit Az évek című prózájának Peggyje, aki a 20. század eleji Angliában orvosnak tanul, majd olyan társadalmi státuszt ér el, amiről akkoriban sokan álmodni sem mertek volna. Félelmetes mélységeket feltáró írásműveiből leginkább kiműveltség, finom dac, intellektuális lázadás, és csipetnyi austeni szarkazmus érződik. És a költőiség. Az angol írónő olyan szuggesztív képekkel, erős szimbólumokkal és megkapó asszociációkkal tarkítja írásműveit, amelyekkel a prózairodalomban ritkán találkozunk. „Fogom a bánatom, s rárakom a bükkök gyökerére. Megvizsgálom, kezembe veszem.”13  Ezek a dallamosan rezgő képek arra késztetik a recenzió íróját, hogy eljátsszon a Hullámok idézett soraival. Épp úgy, miképp Woolf a bükkök gyökereivel. Megvizsgálja azok rezgéseit, a közeget, amiben terjednek. Kísérletképp meg is törje azokat, eképpen:
„Fogom a bánatom,
s rárakom
a bükkök gyökereire.
Megvizsgálom
kezembe veszem.”
Konklúziója is van a látszólag önkényes játszadozásnak: Woolf alighanem a vers műfajában is maradandót alkotott volna. A nő, aki idegösszeomlásai ellenére — vagy épp ennek direkt hatásaként — megteremtette az angol lélektani irodalmat, lelkének összes ablakát kitárva írt. Minden szólamban. Az érzékeny olvasó eldöntheti, hogy szándékozik—e benézni azokon a furcsa ablakokon, amelyek ebbe a különös, kissé bizarr, állandóan hullámzó világba engednek betekintést nyerni, s amelyen át akár önmagát is megpillanthatja. Ha meri.


1 Virginia Woolf: Hullámok. Kriterion Kiadó, 1987, Bukarest.
2 Virginia Woolf: Mrs. Dalloway. Helikon Kiadó, 2018. 38-39. p.
3 A regény előzményeinek tekinthető a Nyugat 6. számában 1924-ben, Kanári címmel közölt jelenet, valamint az 1925-ben írt Boris könyve c. írásmű. In.: Fábián László: Az Édes Anna legendárium – Kosztolányi Dezső regényének elő- és utóélete. https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fabian-laszlo-az-edes-anna-keletkezesenek-korulmenyeirol.html
4 Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa. Európa Kiadó, Budapest, 1980. 35. p.
5 Schöpflin Aladár: Virginia Woolf. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00646/20796.htm.
6 Virginia Woolf: Mrs. Dalloway. Helikon Kiadó, 2018. 16. p.
7 Michael Cunningham: Az órák. Jaffa Kiadó, 2017. 22. p.
8 Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regényének veterán hőse, aki az I. világháborúból hazatérve idegösszeomlással küzd.
9 Sigmund Freud
10 Vö.: Frank J. Sulloway Henri Ellenberg: Discovery of the Unconscious (magyarul A tudattalan felfedezése) c. könyvét idézi, a Freud-legenda jellemző vonásait taglalva. Frank J. Sulloway: Freud, a lélek biológusa. Túl a pszichoanalitikus legendán. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.
11
12 Virginia Woolf: Saját szoba. Fordította Bécsy Ágnes. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2017. 6. p.
13 Virginia Woolf: Hullámok. Kriterion Kiadó, 1987, Bukarest.