Spanyolnátha művészeti folyóirat

Földvári Georgina

Földvári Georgina: Lóci verse
Király Csenge: Semmiért egészen
Molnár Zsanett: (Mindenhogy…)
Albel Daniella: Semmiért egészen?
Csuzi Bettina: Mielőtt felkel a nap
Mayer Zsófia: Képeslap Miskolcról, 1900
Tímár Zsolt: Legyek Első helyen
Csiszér Gabriella: Lóci verset ír — más szemszögből

Földvári Georgina
Lóci verse

Az összes nap fieszta neked,
mindig téged ünnepelnek,
ahol oltalmaz akolmeleg,
együtt bégetik a versed,

tudod, azt, hogy: nyitni kék, nyitni kék,
fogja-e anyu miattad
a gázcsapot újra nyitni még,
vagy a nőd végre kiraktad?

Te kezed folyton fogja anyu,
a Nyugat hibáid javítja,
valamit, ha megunsz, hanyagul
áttestálod hát Babitsra.

A nagypapának ott a vasút,
de édesanyának csak kuss,
neked persze, hogy már Kossuth,
habár lírád max jampikus,

és az élet otthon rumli volt.
Zsonglőrködtél a magasban,
mi meg keménykalap, krumpliorr,
csetlett-botlottunk alattad.

Ám csupa lócitrom a manézs
odalent — szerelmed, család,
minden odalett, s aki ma néz,
már csak tragédiát, ha lát.

***

Király Csenge
Semmiért egészen

Ha szeretsz, életed legyen majdnem az,
törékenységgel ne gyalázd a tavaszt,
kezed a letépett ragtapasz
vonalán táncol. Torkodban méhviasz.
Öngyilkosság, mondtad egyszer,
de elég korán, karistolásod
ritmizál a hullám-morámmal,
beszélj csak, majd levakarom,
élj, mikor nem akarom.
Hogy beteges, én elhiszem, de mégsem az,
törvény nem követel, de elfalaz,
ha nem akarod árnyékom kritizálni,
majd nem fogok tolladba vájva szállni
és leejt minket a dac.
Hogy elhiszed, hogy akarni delej,
madaras tetoválásunk meg igehely,
addig torzítlak angyal-arcomon,
amíg dühöd nem éri ujjnyomom,
és meg nem látjuk ,,legyen hév!”-itiszed
és boldogan lerázlak, mint eb vizet.

***


Molnár Zsanett (2001), a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karán pénzügy és számvitel felsőoktatási szakképzés első éves hallgatója. 2019-ben érettségizett a Debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium tehetséggondozó osztályában.

Molnár Zsanett
(Mindenhogy…)



Mindenhogy szörnyűséges kedvesem,
De vigasz a csillag.
Ha megszeretsz, véled legyen
A boldogság, vagy elvisz a forgatag.
Mit érdekel engem, hogy mások
Vagy az égi fény mit gondol;
Könnyű fent annak, aki szárnyat
Kapott idelent,
Az én szívemet lakat zárja
A kulcson a rozsda megjelent.

Nem juthatok ki, amíg másé vagy:
Amíg meg nem mentesz.
Még másnak te vagy
Szeretője, ékszer sem lehetsz.
Fáj, ha szörnyen is, fáj nékem
Nem kell más: Kettőnkért Egészen!
Két lélek egymásra találna
Minden percben;
Szívünknek nem lenne többé hiánya,
Csak úsznánk a fellegekben.

Kérném az Istent, de gyermeteg
S kimerült vagyok;
Megvagyok így is, azt hiszem,
De a remény elhagyott.
Csak te szabadíthatsz ki innen
A börtönből, kérlek, segíts rajtam.
Mutasd meg minden hitetlennek
És magadnak
Is még ma, hogy engem szeretsz,
És ne aggódj, ha összesúgnak.

Mert míg velem vagy
Minden szép,
Míg odakint süt a nap,
Míg szól a zenegép,
Míg nem vagy, mint egy óceán, olyan
Szeszélyes és kiszámíthatatlan;
Addig én sem félek semmitől,
Jöhet hegy, jöhet völgy,
Addig nem fogy el az út a lábam elől,
Addig minden perc igazgyöngy.

Ki holdfényt néz, vágynak
Nem tud ellenállni.
Olyan leszek, mint egy állat
Mindenkivel képes szembeszállni.
Mint egy hurrikán, olyan elsöprő
Te ne félj, ha jön az eső.
Ne játssz, ne engedj el sose,
Én melletted maradok;
És hidd el, ez nem egy mese,
Nélküled én biztos meghalok.

***

Albel Daniella (2000), Pilisvörösváron él. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem másodéves szabad bölcsész hallgatójaként színháztudományt és filozófiát tanul.

Albel Daniella
Semmiért egészen?


Csak csettintésre veszek levegőt,
Ha nem, hát nem.
Ringatsz, mint egy csecsemőt,
És nem mondod, de nem szeretsz.
Nem bánom, még gyerek vagyok,
S nem értem, mit mondanak a nagyok.
Félsz, hogy otthon nem vár más, csak egy
Búcsúlevél,
Hazudsz, mert folyton bezársz ide,
És közben szabadságról beszélsz.

Nem várok mást, önző legyél
Most is, mégis.
De az ember, tudod, sokáig elél
Akár a világ peremén is.
Alku, legyen, sőt miért ne szent,
Többet nem adhatok már: semmiért egészen?
Kétélű kard vagyunk mi, csak egy
Oldal vérzik.
Egymással szemben kattogó fogaskerekek:
Nem működünk külön, együtt is csak félig.

Zsinórjaid a bőrömön mindig apró
Vágást hagynak,
Ha megszólalnék, szavaidat számra varrod,
És kicsinyítesz, hogy magad érezd nagynak.
Nem látod, hogy ebbe belehalunk?
Hogy szépen sorban elsorvadunk?
Csináld csak, etesd a babát a szép kis
Babaházban,
De felnövök még egyszer én is,
Te, én és az ellentét: így leszünk mi hárman.

Halott és akarattalan — idegen:
Ilyen vagyok.
A mindennapokban nem, csak veled,
Mikor az éjből sosem válnak nappalok.
Törvényen kívüli, minden, amire vágysz,
Ha ez kell ahhoz, hogy kedvedre alázz.
Tárgy, feleség, játék, szerető vagy
Állat leszek,
Macska, egér, szamár, rőtvad,
Mit gondolsz, dorombolok neked eleget?

Szilánkokra törhetnék karjaidban,
És tetszene,
Hogy összeszedhetsz darabjaimban,
Mert úgy ragasztasz, hogy szeresselek.
Az egyedüllét már felfal, mint az éhség,
Elérted, hogy azt gondoljam, nélküled kiégnék.
Elintézed magadban, rendben, de én,
Ha feladtam,
Akkor gondold át, kérlek, őszintén:
Te tényleg ezt akartad?

***

Csuzi Bettina Orgoványon él, középfokú tanulmányait a kecskeméti Katona József Gimnáziumban végezte, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem magyar alapszakos hallgatója.


Csuzi Bettina
Mielőtt felkel a nap

A verandán álltál, szíttad
keserű cigarettád, és csak
hallgattál és figyeltél, néhány
percet elloptál s elrejtettél.
Mosolyomat szívedbe zártad,
Szavaimat emlékezetedbe vésted,
Múltamat lelkedhez láncoltad.

Reggel még azt sem tudtam,
hogy ki vagy, s létezel-e.
Estére már azt sem tudtam,
ki vagyok, s létezem-e.
A te szemedben váltam először
költővé, te voltál az, kinek bevallottam,
éjfél táján, azon a hideg, téli éjszakán.
Egész életemben akkor voltam a legőszintébb.

Idegen voltál. Nem ismertelek.
Nem tudtam: zöldet vagy kéket,
almát vagy körtét szeretsz?
Hajnalt vagy estét? Könyvet? Verset?
Létezhet, hogy a hasonló hasonlót szerethet?
Mert akkor tudom, mit szeretsz:
a világoskék negrót, ami
fagyosan olvad szét a szádban
a vodkával elvegyülve.
Az est részeg pillanatát,
mikor a világ elcsendesül,
kifújod a sötétbe a füstöt,
és fellélegzel.

Akkor ébredsz fel és térsz magadhoz.

Elfogadod vagy sem, de ez vagy te,
az önpusztítás mestere.
Nem hiszel a jóban,
Nem hiszel te már Semmiben.
De én helyetted is hiszek Mindenben.
Sosem leszel olyan, mint azok,
akikről azon az éjjelen beszéltünk,
mikor a verandán álltál és
szíttad keserű cigarettád.

Megölelsz, remegsz, s közben
azt súgod a fülembe, mit
társadként én magam is éreztem:
Örülök, hogy Ma már ismerlek.
Hallgattalak, figyeltelek…
A te szemedben különleges lehettem.
A szürkeség megtelt színekkel,
a magány pedig arra az órára
édes búcsút intett nekem.

Titkon elloptam tőled ezt a percet,
           és megírtam legigazabb versemet.

*** 

Mayer Zsófia (1999), Szegeden él és tanul, 2018-ban érettségizett az SZTE Gyakorló Gimnáziumában. Az SZTE JGYPK másodéves gyógypedagógia szakos hallgatója. Aktív versenyző tájfutó.

Mayer Zsófia
Képeslap Miskolcról, 1900

Márciusi szél zenélt az épületek közt alkonyat után, bejárta a város minden rejtett zugát, olyanokat is, ahol keveset jár az ember. Épp az imént bukott le a nap, egy perce még varázsos álmokat ígért a tavasz színeivel, a lila, bordó és kék sávokkal az ég alján. Más volt az ég, reményekkel teli, akár az egész esztendő. Az új század fiatalsága ragyogott benne és fénylett a jövendő.
Miskolc városa sokat épült-szépült az elmúlt évek alatt, a belváros díszes palotákkal lett gazdagabb, ám a Gordon-telep lakossága igencsak szorongott a girbegurba utcákon. Az utcákon, amelyek abszurd szögben kanyarodtak, mintha a házak egykor különböző irányt felvett utcákhoz, közökhöz tartoztak volna, úgy álltak ott, lehetetlenül. Ha eső esett, megállt a gödrökben vagy a kapualjak váltak tocsogóssá. S bizony rossz helyre tévedt a kedves utazó, ha az est leszállta után került a házak közé. Tolvajok, szegény emberek, koldusok tanyája volt ez a vidék, akik az ismerősség előnyével vágtak neki becserkészni a tétova személyt. A városrész olyan volt, akár egy valódi labirintus vagy mesebeli kobold birodalma.
Mint az erdő éjszaka, úgy teltek meg élettel a kis utcácskák, az est itt olyan volt, mint másutt nappal. Míg a belváros nyugovóra tért ilyenkor, s csupán egy-két szédelgő bóklászott a park fái alatt, addig a Gordon-telepen mint szúnyogok sodródtak az emberek a kocsmák irányába. Hegedűszó hallatszódott ki a fényes mulatókból, kiabálás, énekszó harsogott, bor illata kúszott ki az ajtón, szivarfüsttel és pörkölt szagával keveredve. A lakóházakban ily késői órán álomra hajtották fejüket a lakók, el is szenderedtek már, ha az utcáról feltörő muzsikaszó nem szabott határt az álmaiknak.
Nappal gyerekekkel telt meg az utca, copfos kislány hajtott ugrálókötelet, kisfiú mellett kócos kiskutya ugrándozott a kapualjban. Néha szénásszekér dülöngélt az utcákon, gurult a kerék, s végtelen sávot húzott a porban. A lovak lomhán, s mégis józanul vitték a gazdát, s a szekeret. Mekkora örömet okozott a gyerekeknek egy-egy konflis fényesfekete villogása, melynek ablaküvegén túlról kalapos ember szemlélte a számára ismeretlen világot! Máskor vasút hangjai verték fel a lakókat. Ütemes zakatolás, kattogás, ahogy zörögve, csattogva jártak a masina kerekei, pörgött a valóság. A gőzös füstje a város felé szállt, szénport lehelt a házak felé a vonat. Az ittenieknek ez a kedvesen csilingelő villamos kifordított mása volt, furcsa, mindennapos zenebonával.
Újvilág utca. Ezt a nevet viselte a keskeny kis utca, amely kispolgárok, iparosok, kereskedők, muzsikusok lakhelye volt. Tán vágyott álmot, Amerika földjét, a remény és szabadság szimbólumát öntötte egyetlen szóba a névadó, emlékeztetve az itt élőket arra, hogy az élet mindig tartogat valami csodát. Talán az itteniek hitték is ezt, meg nem is, mégis, aki azon a március végi éjszakán járt a 42-es ház előtt, talán teljes szívéből elhitte ezt.
Abban a magasföldszintes kis lakásban csoda történt, gyermekáldás, a kisfiú második gyermekként szuszogott édesanyja karjában. A bátyja addig fáradhatatlanul rakosgatta a fakockákat a padlón. Ahogy egyetlen mozdulattal darabjaira esett a torony, gurultak az elemek, úgy kacagott a kicsi a gyönyörűségtől.
Az ablak előtt egy férfi bámult a homályos éjszakába és a kerekképű holdra, majd a válla felett hátratekintett újszülött fiára. Csak nézte-nézte a még kiismerhetetlen mosolyt, a békés nyugalmat a csecsemő arcán, aki ruhába csavarva szendergett. A képzelet csupaszín birodalmában járt és hallotta a bús távolban zengedező tücsökzenét.
Ez a gyermek az új század szülötte, reményt ad mindannyiunknak! Máris oly titokzatos, mint a 20. század maga, nem látni előre a sorsára, mégis tudni, ragyogó ember válik belőle-gondolta az édesapa, majd a vasutasok jellegzetes zubbonyától megszabadulva a játszó kisgyermek mellé telepedett.

***

Tímár Zsolt (2000), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karának román-angol irodalom szakos másodéves hallgatója.

Tímár Zsolt
Legyek Első helyen

Nem lehet könnyű dolga annak, 
aki szeret.
Főleg, ha mély, érző lélek
És azzal szeret engemet.
Nem számít ez a sok elvárás,
Erkölcs, tisztesség, magatartás; 
Az ember egykor vad volt s 
Az is maradt.
És ez az érzés pedig az,
Amitől még ő sem foszthat.

Amíg magad, elém helyezed:
Nincs esélyed.
Ha nem helyezel engem első helyre, 
Akkor nem kell a szerelmed.
Empátia nincs most már bennem;
Azt kérem: Legyek Első helyen!
Két eltérő világ harca
Egymás ellen;
Lelkem a lelked akarja:
De ez a tett nem önzetlen.

Én távolságtartó, makacs
És önző vagyok; 
Talán úgy néz ki szeretlek,
De olyant már rég nem tudok.
Bizalmatlanság és félénkség
Irányítanak, nehéz bízni még:
Vigyél végbe tetteket ezért,
És szívemért
Mutasd meg hogy tűzbe is szaladsz,
A világgal is szembe rohansz. 

Ha egy percet is magadra szánsz,
Nem pedig rám; 
Ha nem énrám koncentrálsz,
Ha nem figyelsz mindig oda rám,
Ha nem hajolsz, mint egy kalász
Amit a szelem hajkurász:
Akkor maradsz egy apró pitypang
Ott lent, nem fent
Egy olyan, amiben nincsen mag,
S tőlem már most eltűnhet.

Aki szabályok szerint él, az
Nem rossz ember; 
De, akit valami szabályoz,
Soha nem lesz a szerelmem.
Légy te a saját autóm,
Begyújtom és irányítom; 
Tégy így, légy ilyen, ne ellenkezz
S fogadd el.
Gondom lesz rá, hogy megkegyelmezz,
Beszélek majd a Jóistennel.

***


Csiszér Gabriella
Lóci verset ír ̶ más szemszögből

Egy áprilisi hónap végén,
üldögéltem a kertünk szélén.
Az égre merengtem és eközben
Egy ötlet motoszkált a fejemben.

Mi lenne, hogyha egy nap én is,
Ugyanúgy, mint apa, de mégis
Mélyebb verseket írnék,
És gyorsan költővé válnék.

Már meg is volt az én ihletem
S az ajtón lendült a kiskezem.
Apu most is körmölt valamit,
De én meséltem a terveim.

Büszke voltam, hogy verset írtam,
Így gyorsan neki elhadartam.
Már nem emlékszem, hogy hogyan szólt,
Lehet, hogy egy kicsit rövid volt.

Apa nagyon furcsán nézett le rám,
Talán nem értette a mondókám.
Istenről szól ̶ mondtam neki,
Így akár már megértheti.

Bamba fejjel csak bólogatott,
A versemhez is hozzáadott.
Pedig én már mindent beleadtam,
Az élet lényegét is átadtam.

Végül kijött egy szó a száján,
̶ Ez a szép vers, de igazán!
Büszkén veregettem mellem,
Immár költő lett belőlem.

Csókot adott a homlokomra,
Majd kiszaladtam az udvarra.
Most már másként láttam az eget,
Én írni fogok még verseket!