Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vécsei Rita Andrea

Hogy elkerültük egymást?

Az lehetetlen, egyszerűen kizárt, már hogy
kerülhetnénk el egy efféle találkozást, mikor
mondhatsz ilyet nekem, porcukros-bájos kedvesem.
Maradni bírsz, hát itt vagyok, itt, itt, örökké itt, dehogy rabság,
két lepkeszárnycsók a fülcimpád alá, egy óra, és újra itt vagyok, itt, itt, folyton.

New York, New York, szól a szomszédból, szoba-komfort,
jó hangosan, szerda délelőtt, egy mérleg jegyű napon —
füstös, bicsakló hangon énekli együtt egy háztartásbeli, augusztusi tücsök.

A járdán elém két vén galamb repül, nem szartak le, ezt rögtön jelnek is veszem,
hiába vén, szárnyuk édes püpügése, akár az ifjaké.
Béla volna már az a kis cingár alak a Róna utca sarkához közel?
Az volt, ideges és törékeny, épp csak kezet adtunk, nem beszéltünk még semmiről,
ki, hogy szabadult el a fűszeres elé.
Szó nélkül esett nekem, helyettem Mozartot hallatod?

Félve hallgatom, s tűnődöm az őszön, meddig látok még
kékzománc tüzet és szélhalk őzikét.
Az kell biztosan neked, egy Varázsfuvola elégíti ki az érzékelést? Varázsjáték,
tündér mámora hitnek, reménynek,
fájdalomnak édes üteme minek, én szebbet kínálok neked,
kis csillogó csodás mandarint.
Dac és derű közt válogass.

Mi lett a vége? Ocsmány és parttalan vita.
Merthogy Mozarttól várom, amit adni ő tudhat egyedül,
többet, mint gyógyulást. Duplán is örök tündöklést! A nap gyémánt árvizét,
tengerét!

Pianisszimóba váltunk hirtelen, már nem szikrázik i, nem pendül semmiféle ű.
Tücsök, mondom én, zene, válaszolja rá, és csöndesen indulunk kétfelé.
Sóhaj, megkönnyebbülés.
Rőtparázs telehold alatt szörny jókedvet vártam, ki tudja, miért. Kulcs se kellett,
úgy jutottam be, hogy magától nyílt a lélek az ajtó.
Hát itt a nő, benne összeolvad a kettő, tücsökzenévé lesz,
ami eddig nem volt elképzelhető, mégis maradni lett volna érdemes.