Spanyolnátha művészeti folyóirat

Boldog Zoltán

A bukás

A Bartókra tekerte a rádiót. Szándékosan vásárolt olyat, amelyen maga keresheti meg az adókat. Szeretett mindent saját kezűleg intézni. Amióta a karantén tartott, csak a komolyzene nyugtatta meg. Korábban még a Retrot hallgatta, de attól öregnek érezte magát, a Bartóktól viszont időtlennek. Úgy hatott rá egy-egy koncertfelvétel, mintha eggyé válna az univerzummal, vagy legalább a Kismolci Horgásztó gyepével, ahol lógatás közben fülhallgatójából mindig a Muzsikáló Délután szólt.
Már egy hónapja nem volt a tónál. Nem tudta, hogy a megaláztatás fájt neki jobban, vagy ez a bezártság, amely tulajdonképpen a szégyen következő fokozataitól is megmentette. Ő ugyanis hitt a saját nevében, a név helyi erejében, mint ahogy Bartók is garancia arra, hogy valami olyan minőségű legyen, mint az általa kevert etetőanyag, amelynek receptjét még a határon túlról is elkérték. De csalódnia kellett, amikor szavaztak, mert ez a mai generáció már nem ismeri a klasszikus értékeket, a saját nemzedéke pedig elitta az agyát. Ő viszont józan életű maradt, nem értette azokat, akik bedobják a fenekezőt meg az úszót, és aztán elszalasztják a halat, mert a sörtől megszunnyadnak a horgászszékben.
Hiába hívták őt Szabó Lőrincnek, mégsem lehetett ő a Kismolci Horgásztó Egyesület elnöke, pedig kampányát a határon túl is híres etetőanyag mellett a nevére építette. Azaz építette volna, de csak nagyon keveseknek mondott valamit a név. Sőt éppen ellenkező hatást váltott ki. Rögtön nevetségessé vált, mindenki elkezdte őt költőurazni. Költő úr, milyen volt a kapás? Harapnak a rímekre a halak, na?
Kezdetben nem értette, mi bajuk névrokonával a horgászegyesület tagjainak. De már az elején érezte, túlzás volt azzal kampányolnia, hogy ő Kismolc Második Szabó Lőrince. Soha nem ragadta el a hiúság annyira, mint az éves taggyűlés előtt. Nagy hiba volt hinnie magában, nevének nimbuszában és etetőanyagának világsikerében.
A baj nem is abból adódott, hogy a legtöbb egyesületi tagnak nem volt szimpatikus a költő főtéren álló szobra, amelynek ölében tizenévesen mégis sokan pihentették az arcukat egy-egy kiadós hányás után. Azzal sem volt baj, hogyan élt és miket alkotott a költő, mert arra már senki nem emlékezett. Állami horgászengedélyhez nem kell érettségi, egy harcsa mégsem líra, az csak egy harcsa. Legfeljebb a bajusza egy kissé költészet. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy nem lehettek biztosak abban, hogy Kismolc Első Szabó Lőrince tudott-e horgászni, s ha igen, járt-e ő egyáltalán megnyugvást jelentő tavuknál. S ha volt, akkor fogott-e valami értékelhetőt.
Ráadásul Kismolc Első Szabó Lőrincének személyére erősen rávetült Kismolc Második Szabó Lőrincének figurája, aki bárhogy is tudott horgászni, nem tudott elég rendesen inni. Emellett állandó harcban állt az elektromos kapásjelzőkkel, amelyek észrevétele szerint megzavarták a tóparton tapasztalható idilli csendet és a fülhallgatójából szóló Bartók Rádió adását is. Meglehet, ha Kismolc Második Szabó Lőrince kizárólag önmagával kampányol, akkor is elbukik. De így aztán biztos volt a kudarc.
Szabó a bukást követő karantén idején végig úgy érezte, hogy a semmiért egészen megalázta magát. Nagy döntés előtt állt, hiszen a járványhelyzet elmúltával vissza kell illeszkednie a Kismolci Horgásztó Egyesület mindennapi életébe. Ez pedig nem lesz olyan egyszerű, hiszen az elmúlt időszakot azzal töltötte, hogy rászokjon az alkoholra, visszaszokjon a Retrora, és véglegesen megszakítson minden szellemi kapcsolatot Kismolc Első Szabó Lőrincével.
Egyedül a Bartók volt az, amiről nem tudott lemondani. Az alkohol még nem fogyott túl jól, és olykor egy-egy Szabó Lőrinc-verset is elolvasott. Nem hiába rettegett a jövőtől, ami semmi jót nem tartogatott számára.