Spanyolnátha művészeti folyóirat

Irlanda Kristóf

Libikóka

Hiába lépsz el,
a süppedt föld megőrzi súlyod.
Mozdulataid
ottragadnak a levegőáramlatban.
A hézagokat
feltölti az idő sűrű purhabja.
A hiányok
észrevétlen kiegyenlítődnek.
Az elmozdított
események a helyükre kerülnek.
Rám néz a táj,
amit előbb még én láttam,
van rendezői elv
az összevisszaságban.
Egy pontba sűrűsödik
ezelőtt és ezentúl.
Az újrakezdésben
is van valami folytatólagos.
Kibillenésünkben
ránk zuhan az egyensúly.
Az elkent mocsok
is van, hogy tisztára mos.
Akire a követ hánytad este,
reggelre az is te magad vagy.
Elmozdulnak a dolgok,
és minden egyhelyben marad.

Kötődés

Ne nevezd nevén a dolgot, ha nem érted mit jelent,
mondtad, és én nem értettem egyetlen kiejtett
szavadat sem. Beszélni tanítottál, egyesével számba adtad
a betűket, talán nem is miattam, talán csak szórakoztattad
magadat velem, hogy múljon az idő, de faltam minden
rövidebb szót, láttalak hozzám fonódni az igekötőkben,
gyorsan átvettünk minden formát, bonyolultat, egyszerűt,
minél nagyobb volt a csend közöttünk, annál inkább tűnt
úgy, hogy többszörösen összetett problémát okoz a beszéd.
Alád rendeltek, tudom, ostobaság volt hinnem, hogy melléd.
Jelzőkről beszéltél és nem értettél egyáltalán a jelekhez,
neveden neveztelek volna, de nem tudtam mit jelentesz.
Míg nem beszéltem figyeltél, most, hogy tudok nem maradt
kérdésed, ékezetté töpörödött valahol a szavak szintje alatt
minden rólad tárolt fogalmam, a határozatlan névelő voltál,
ami eltévedt és ott ragadt örökre az ismeretlen névutóknál.
Névmássá váltál, mindig kellett más is, hogy szereped
nyilvánvaló legyen és szerettem volna kimondani a neved,
de még mindig nem tudtam pontosan mit jelentesz, milyen kár,
hogy minél jobban ment a beszéd, annál kisebb volt az igény rá.
Csak mond el ki vagy, én majd megmondom a neved,
az első szavam lettél és a számból örökre kiejtettelek.

Inszomnia

Vihar remegteti az ablakokat,
kinőjük lassan a ránk szűkült szobát.
Éjszakákat adunk az alkonyoknak.
Rémeinket álmaink határolják.

Folyamatos vakuzással dúl az ég,
tájképeket rögzít zúgó magányról.
Villanásokként látni meg a testét,
alig mutat meg valamit magából.

Kattanások közé ékelt öröklét.
Szakad az akarat, szabad a korlát.
Emberhiánytól üvöltő reggelek.

A türelem ráncolja szemöldökét.
Nem hagyom el magam, téged, a portát.
Ébren alszom el, fáradtan ébredek.