Spanyolnátha művészeti folyóirat

Varga Erzsébet

Így történt. Miskolc, 1991

Napközben a ritkás levelű, karvastagságú facsemeték között lézengtem a miskolci avasi lakótelep forró levegőjű paneldzsungelében. Pont ott, ahol a város szegényebb emberei és a „kulcsos” gyermekeik éltek. Majd nem ott, ahol 1981-ben Kohányi Ferenc - a B.-A.-Z Megyei Börtönben utoljára kivégzett férfi - a tíz emelet magasságból a mélybe dobta három gyermekét. Arrafelé, hol az álmok is kormos betonból voltak, és inkább meghaltak, mint megszülettek. Éjjelente szükségtelen tűnő szavak rajzottak a lehunyt szemű lakótelep elcsendesült utcáin. Kikerülték a horpadt konténereket és az ablakom alatti, rozsdásan nyikorgó hintába ültek. Leírtam őket. Az asztalfióknak.

Aztán megláttam „azt” az újsághirdetést. Az Új Bekezdés Irodalmi Egyesület tagjait keresi…

Remegő szívvel mentem el az első alkalommal a kapott címre. Gondoltam ott lesz egy csomó, elvont költő. Rögtön rám kiáltanak, hogy mit keresek ott, amatőr létemre…

Aztán az ajtót Vass Tibi — egyesületünk szellemi atyja, későbbi elnöke, hajtómotorja — mosolyogva nyitotta ki. Zöld szemében derű és megértés táncolt, és én attól fogva, hogy százötvenhat centiméter mélységemről az arcába néztem, azonnal tudtam, hogy jó helyre jöttem.

Aztán addig csetlettem-botlottam, hogy az alakuló ülésen én lettem az „elnökhelyettes” … ma sem értem, hogy miért. Annyiból állt ugyanis a tevékenységem, hogy mindig ott voltam és örültem mindenkinek.

Nem volt okostelefon, nem volt facebook. Hetente találkoztunk. Élőben olvasgattuk egymás „csattogós” írógépen írt sorait.

Később már lehetőségünk nyílt a helyi ifjúsági lapban, a MI Újságban és az Észak-Magyarország irodalmi mellékletében publikálni. Kész lett első antológiánk, a „Szemetekbe bújok”. Aztán az irodalmi estek…amit Vincze Csaba gitár kísérettel, énekkel tett hangulatosabbá. És mi — picit amatőr módon, de annál lelkesebben — verseinkből, prózáinkból olvastunk fel. Nagy sikerrel.

Most, harminc év után, első regényem kiadásán dolgozom. Nem tűnhet nagy eredménynek, hiszen közben eltelt egy élet hossznyi idő. Még is! Soha nem hittem volna el, hogy van értelme az írott szónak, ha akkor nem találkozunk.

Hiszem, hogy ma is közöttünk élnek az ilyen kaliberű személyiségek, a szavak szerelmesei, az igazi és hiteles emberek. Csak kis segítség, figyelem, baráti jobb, egy „új bekezdés” hiányzik nekik…