Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rusznyák János

Még magammal sem ritkán

Darab letört perec.
Nem tudom hogyan került ide a papírzacskó.
A só lehullott és lassan pattant a papír falán.
Valójában ez inkább dobbanásnak hangzott. Ma.
A papír zörgése, mint amikor először hallod
A hangját. Váratlanul, mert éppen ma szeretné.
A körmeid ezért szorítanak olyan hülyén. Kell valami, azt hiszed.
A megmaradáshoz.
Minden koccanásnal hallom, légy őszinte,
még magammal sem, ritkán. Megbocsátó,
mint a perec, ami fogy, mint az a semmi a lélekből.

Fehér Nátron zacskó, amire nem lehet több feketét festeni,
de fehéret sem.
Szeretnék inkább színekkel, mint az ablak a felhőkkel
és a hullámzó fákkal. Ahogy kicsit felfelé nézel. Oldalról, hogy jobban
rád essen az árnyék a fákról.

2 mm-re éreztem magam, ez újra megtanít pihenni,
kipihenni a csendet. Ezeken az üvegeken át akartam örökké világosságot látni.
Ilyen víztiszta ablakokon át. De soha nem láttam ilyet. Most. Benned.
És nem is hallottam. Téged.

„Számomra fontos hogy őszinte légy“,
számomra fontos, hogy magammal sem, ritkán. Mint
a zacskó, amiben másnapra könnyé oldódik a só.
És a perec szikkadt földdarab lesz. Takaró. Mint a víz.

Nem tudom, hogy került ide ez a zacskó,
és hogy miért vetül a színes ablaküveg rá.
Élesen látom a fák mozgását, ahogy a felhő alatt
résnyi mondatokban csillan valami.

Ahogy még magammal is, ritkán…

***

1992 nyara, Tiboréknal vagyunk, Izsófalván, sokan. Nóri, Zoli, Péter, és a többiek. Billy Idol szól, de Zoli talán Piramist szeretett volna, és énekelt. Ha volna két életem… 17 éves voltam, ők meg pár évvel többek. Felnézek rájuk, próbálok tanulni abból a hihetetlen tehetségből és tudásból. A beszélgetésekből, kritikákból. Nem csak egyesület volt, hanem valahol család is. Önzetlenül segítettek mindenkit, egymást, engem is. Befogadtak. Teret adtak. Hiányzik.