Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bartkó Erzsébet

Bartók plusz élet-kék

A sétálóutcai forgatagban három ős-influenszer áll. Várnak az 1-es villamosra, Lőrinc, Béla és Kékszakáll. Ismeri egymást mind a három a színház művészbejáratán hajlongva engedte előre őket karantén előtt a bonviván. A hercegen korona nincs, ha volna rettegnék őt, mikor sorban áll nyugdíjas-időben libamájért. (Az asszonynak az kell, meg banán) — Mondd kérlek, — szólt a költő halkan ‒ lesz idén nyári maszkabál? Hogy mi van? — kérdezte Bartók Béla. Fesztivál. — fordítja Kékszakáll. — Ja, esélye sincs a nagy kalandnak, félnek még, jegy nincs, a program áll… — Akkor csak piacról lesz narancsod. — Mandarin! — javítja Kékszakáll. — Halljátok? Tücsök! — hajol a földhöz a költő. Mi szép hang zeng alám! Fényt, fényt, fényt, hadd lám, hadd keressem! — Itt ciripel tőled jobbra tán’… Bartók e ritmust visszhangozza a megálló műanyag falán… — Kalibán! — ordítja Szabó Lőrinc. — Barbár, ó! — jajdul fel Kékszakáll. — Megölted, elhullott, mert az ujjad, oly drámai módon komponál… Egy halott múzsa — dadogja Béla. Művészek! — legyint Kékszakáll. * Négy lélek ül ihletett csendben a felhők villámos padlatán. Judit felszáll: — Drágám, a kulcsok? Szent Péter: — Úristen! Kezdi már…