Spanyolnátha művészeti folyóirat

Falcsik Mari

Negyvenben a kettő*

ez az utazás ugrás, a biztos elviselhetetlenből, valósággal
beleszédültünk, alvó fenevadakra bámulhat úgy az állat-
kerti őr, de más választásunk nincs, borzalmas idő, azok
a napok, megyek-e, maradok, szörnyű volt, lábaink alatt
a nyüzsgő halálfélelem, megadja magát a rabló és gyilkos
rendszernek és céltalanná válik a maradás, Isten haragja
muljék el mindnyájunk feje felől

és most itt vagyunk, vagyok, sok hideg szenny, sok idegen
íz pácában, szomorú szívvel, várom, hogy visszamehessek,
arcom ég, hova kerültem? kik ezek? milyen buta sors vagy
gonosz akarat ásott el, ki temetett ide, egy ilyen országban
élni-dolgozni, lehetetlen, temetésem lehető legegyszerűbben,
vállukon virágos halál, kapukon virág, virág a sáros útakon,
ki ez a gyerek? mint az én fiam

ugrás ez az utazás, tér-idő zümmögve suhan, a bizonytalan-
ságba, amit elém forgat a táj, mintha csak két szemem élne,
nem megnyugtató állapotom, látni tudok csak már, meddig,
hogyan dolgozni, Isten tudja, mennyi időre, a határ messze,
messzebb az új föld, hazagondolok, sírt a föld alattam, rongy,
pocsolyában, hulladékszíj, drót, ganaj, és felsikoltott az út,
biztos elviselhetetlenből bizonytalanságba

és csak hozza, söpri úszó, özönlő képeit, a bőröm is velefolyik,
külső bőröm, melyből most kibuvok, fáradtan élvezem a szépet,
utoljára, a csodálatosan szép országot, kék-fehér úszó szigetek,
lent tűzpiros giliszta, kimerít, nehéz, végtelenül nehéz, megtelik,
túlcsordúl a lélek, a gondolattal, milyen jövő vár, belátható időn
belül van-e remény? semmi bizalmam, egyáltalában nem kérdés,
így kell-e lennie? mert így kell lennie

és szédülni kezd a látás, messzi lejtő, horizont, ingó arabeszk,
nő, épül, omlik, tör elő, villan, ahogy a kábuló öntudat fogja fel,
és nem tehetünk semmit, felhők csendűlnek össze, félhomály,
búcsúkoncert, csillagok, nem tudom, mik, szakadatlan lüktetés,
zenét látok, meghaltam? csak a szemem él, benne táncol, ingó
arabeszk, mikrokozmosz, mindenség, roppant zenéje szárnyain,
muss es sein? es muss sein.


*1940-et írunk. A 40 éves Szabó Lőrinc, ki tudja, milyen jövő felé, hazaindul Budapestre katonai szolgálatából – ezekből az élményeiből írja a szélsőjobb sajtója által elmarasztalt katonaverseit, amiket kollázsomban fölhasználtam. Az 59 éves Bartók Béla varázslatos budapesti búcsúkoncertjük után Pásztory Dittával hajóra száll, és lelke mélyéig tiltakozva, átkel az újvilágba, ki tudja, milyen jövő felé — erről számol be barátainak a kollázsomban fölhasznált leveleiben. Ők ketten, a maguk külön-külön korabeli karanténja rabjaként, sohasem találkoztak. Csak itt, most, ebben a kollázsversben.