Spanyolnátha művészeti folyóirat

Halász Margit

Káprázat

Ez nem tücsökzene, ebben van magasság és mélység, hosszúság és szélesség, mondta nagybátyám. Még azt is hozzátette, hogy a szél meg a nap játéka az egész élet. Mi, gyerekek nem értettük. Azt tudtuk csak, hogy ha ez a dübörgős zene megy a rádióban, nem lehet hozzá szólni. Ilyenkor csak ült az eperfa alatt, egyik lábát felhúzta, a cipője talpa a kopott fonott karszék peremén egyensúlyozott. Két kezével átkulcsolta a felhúzott lábát, és bámulta az édesalma fát.
Ősz volt, koraősz, a legyekre hűvös árnyék vetült, egyre csak másztak volna a fény felé, de mindig legyőzte őket az árnyék. Nincs kezdet, és nincs vég, folytatta a nagybátyám, csak úgy magának motyorékolva. Illetve, most hogy írom, most jövök rá, hogy a macskának mondta, aki a lába körül sündörgőzött. A macska egyetértőleg oldalra biccentette a fejét, és tudálékosan bámult rá. Hozzá volt szokva a zenéhez és a motyorékoláshoz. Azért, ha majd úgy gondolod, nyugodtan elmehetsz egér után, nehogy már én fogjam az egereket, kispajtás, szólt oda nagybátyám.
Mi, gyerekek ültünk az almafa alatt, és vártuk, mikor puffan a homokba egy édesalma. Mert régi volt a fa, ósdi, a törzse szinte fekete, és sebhelyes forradásaiból öregasszony taknya szivárgott. Így hívtuk a mézgát egymás között. Volt egy csontszáraz ága, azon mindig egy magányos vadgalamb ült. Gunyorosan bámulta a macskát, de az ügyet sem vetett rá. Elvarázsolta a zene, lefoglalta a sündörgőzés. Neki volt gazdája, a galambnak nem, bolond lett volna kötözködni egy csapzott, árva galambbal.
Egyszerre elhallgatott a zene, a galamb elszállt, a macska otrombán ásított. Olyan csúf volt, mintha döglődne. Alma viszont egyetlen egy sem akaródzott leesni. A hirtelenjött csendben megnyikordult a fonott karszék köszvényes lába, és lágy hangolásba kezdett egy tücsök. Mit tudsz, te, kis tücsök a világról, fújod a magadét, egyet hajtasz, mint a pereces, mondta a nagybátyám. Erre a tücsökszó elhallgatott. Mintha megsértődött volna az ablak alatt kornyikáló bohém kis jószág, nem szólalt meg többet. Átköltözött talán másik telekre? Más házhoz? Más ablak alá? Nem tudni.
A dübörgő zene azonban minden szerda este maradt, szerdánként klasszikusok mentek a Kossuthon. A Sokol rádión a két nagy laposelem beleremegett a gyönyörű szimfóniába. Nagybátyám állatai és növényei ilyenkor éheztek és szomjúhoztak, ő pedig, mintha a semmihez imádkozna, lehajtotta a fejét. Hosszú perceken át ült így, csukott szemmel. Csak akkor rezzent fel és ment a dolgára, amikor az első édesalma tompa puffanással belefúrta sárga arcát a homokba.