Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nemes Adél

Azért jó volt ez az álom: bálban lenni, táncolni újra, fiatalon. Most meg milyen hatalmas ez a csend, nem is akarom kinyitni a szememet. Hadd maradjak még ebben a nyugalomban, ahol nem fáj semmi! Kár, hogy már látom kirajzolódni a szoba bútorait, a szemközti szekrény oldalát, a fotel támlájára hajított fürdőköpenyt. Száraz kaparás a torkomban, dobolás a fülemben. És mozdulatlanság. Ez biztató. Bár egy pohár víz azért most még jólesne.
Ha a papa itt lenne, ideadhatná azt a vizet. Nehezen tudnám felébreszteni, meg nem is értené először, hogy mit akarok tőle, de aztán ideadná. A végén azt sem tudta néha, hogy milyen év van, meg már engem sem ismert meg, de ha határozottan szóltam hozzá, még lehetett vele beszélni. Egész nap csak ült a konyhaablakban, és az utcát leste. Nem beszélt soha, csak csendben figyelt. Néha meg tudtam volna fojtani ezért a hallgatásért. Ahogy az ellenfényben, az eldeformálódott, szemébe húzott sapkájában, remegő fejjel csak ül ott, mintha engem vádolna. Mit tehettem én az életünk alakulásáról? Mi közöm nekem az ő remegéséhez, az elhülyüléséhez, ahhoz, amivé lett?
Már két éve meghalt. Az utolsó hetek borzasztóak voltak. Egyszer csak megeredt a nyelve, és éjszakánként folyton kiabált, meg a falat ütötte. Nem hagyott aludni. Jó, tudom én, hogy félt, meg össze is zavarodott, és olyankor mindig félrebeszélt. Olyan erős és olyan indulatos lett! És direkt engem akart bosszantani. Ha rendetlenséget csinált, vagy összepiszkította az ágyat, az nem számított. Az nem nekem szólt. Tudta, hogy azzal megvárom a menyemet vagy az ápolót. De az éjszakai cirkuszokat csak nekem rendezte. Hú, de furfangos volt! Megvárta, amíg elaludtam, és akkor teljes erőből rákezdte. Az az izgága Teri a szomszédból, az is hányszor jött reggel! Milyen jólesett beolvasni neki! Mit képzel, majd pont én rendelem a papa ordibálását! Mintha nem lenne elég bajom nekem is! Na, akkor egy-két napig nem jött panaszkodni.
A végére már szinte nem is emlékszem. Csak arra, hogy egyik éjjel felriadtam. Az az idő már nagyon keserves volt, majdnem belepusztultam én is. Szinte elájulhattam a kimerültségtől, és aztán felébredtem, és először az tudatosult bennem, hogy végre aludtam egyet. Azután az, hogy csend van. Akkor a papa már tiszta hideg volt.
Most jó, most végre már csillapodott a dobolás is a fejemben. Csak ezt a furcsa tompaságot érzem, meg hogy képtelen vagyok megmozdulni. Mintha egy fal mögül, távolról jönne a saját érdes, sípoló lélegzetem.
Egyszer, még kislány koromban éreztem hasonlót. Akkor, amikor éjszakára az anyám leparancsolt a pincébe a falubeli gyerekekkel, mert azt mondták, túl közel már a frontvonal. Milyen fiatal voltam, félelem nélkül, a háborút csak a mesék világához kötöttem. Inkább csak izgalmas volt a gyerekekkel és asszonyokkal teli pince. Egy darabig hallgattam a nők sutyorgását, aztán elaludtam. A robbanások, amikre ébredtem, csak távoli puffanásoknak hangzottak a vastag falak között. Úgy éreztem, semmi bántódásom nem eshet ott. Reggel nekem is menni kellett a szomszéd kisvárosba, hogy segítsek Józsiéknak hozzánk hurcolkodni. Nehezen illesztettem össze a hajnali hangokat azzal, amit a régi utcák helyén láttam. Azért attól kezdve jobban meghallottam a fegyverek hangját. De az idegenség, a kívülállás érzése valahogy mindig ismerős maradt. Azt szerettem mindig, ha békén hagytak.
Most sem hiányzik a társaság, sokkal jobb nekem így egyedül. Bár azt a pohár vizet azért el kellene érni. Fáj a torkom a szárazságtól, de a tagjaim már nem mozdulnak. Talán sikerül, amit akartam, talán tényleg itt az idő. Nem sokszor volt ilyen nyugalomban részem.
Az rettenetes volt, amikor a fiam kicsi volt. Hogy az mennyit sírt! Szinte minden éjjel visítva ébredt. Esténként már előre görcsben volt a gyomrom, vártam, hogy a gyerek mikor kezdi az üvöltést. Még orvoshoz is vittük, de az persze semmit sem talált, azt mondta, talán valami idegi eredetű dolog lehet. Meg hogy ringassam, énekeljek, meg meséljek a gyereknek, attól majd megnyugszik. Az meg senkit nem érdekelt, hogy én mikor pihenem ki magamat. Később az unokáimat sem engedtem soha nálunk aludni. Még az utcáról beszűrődő gyerekvisításra is összerándultam.
Még mindig éjszaka lehet, mert a szobában semmivel nem lett világosabb, csak az utcalámpák fénye kúszik be a függönyök körül. Az ágy feletti képeknek is csak a körvonalait látom. Az üveglapok tükörként verik vissza azt a kevés derengést. Pedig most megnézném mindkettőt: az esküvői képünket, ahol a papa még délceg ifjú volt, és katonai egyenruhát viselt, meg azt a kisgyerekkori képet a fiamról. Nem is emlékszem, a papának volt-e bajusza az esküvőnkön. Régen néztem meg igazán azt a képet. Tudom, hogy itt van, és az elég is. Minek nézegessem.
Mikor megismerkedtünk, volt bajusza, ez biztos. De az is, hogy a negyedik-ötödik alkalommal, amikor szabadságra engedték, anélkül érkezett. Először meg sem ismertem borotvált arccal. Meg is sértődött, én meg próbáltam elhitetni vele, hogy csak meg akartam tréfálni. Olyan gyorsan kellett megesküdni, ritkán találkozhattunk, sok volt az életünkben a bizonytalanság. Kevés volt a férfi, és már húszéves voltam, ideje volt férjhez menni. Elfogadtam őt, nem akartam ennél többet. A szomszédék rokona volt, a közeli városban lévő laktanyában szolgált, hát eltávozáskor meglátogatta a rokonságát. Én meg egyedül voltam otthon, már nem is tudom, hol lehettek a többiek. Épp ruhákat teregettem az udvaron, ő meg tőlem kérdezte meg, hogy jó helyen jár-e. A szomszédban sem volt otthon senki. Bosszankodtam, amikor úgy döntött, megvárja, míg a rokonok hazaérnek. Azért mégis beszédbe elegyedtünk, aztán egyszer csak már a mi udvarunkon állt. Amikor elbúcsúzott, megígérte, hogy legközelebb már nemcsak a rokonai miatt jön. Én meg, amíg vártam az újabb találkozást, mindig csak a bajuszát tudtam felidézni magamban, meg a hangját. Az arca valahogy nem ragadt meg az emlékezetemben. Legközelebb már virágot is hozott. Aztán hamarosan össze is házasodtunk, és én mindjárt várandós lettem.
Azon a másik képen a gyerek van. Nehezen szültem meg, azt mondták, rátekeredett a nyakára a köldökzsinór. Az volt csak a megkönnyebbülés, amikor végre megvolt! Csak feküdtem csukott szemmel. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy sürgölődnek a szobában, és a gyereket nem úgy fogja a bába, ahogy a csecsemőket szokták, és erősen paskolgatja. De végül mégis meghallottuk azt a kismacskás hangot. Kaptam egy kis bebugyolált csomagot, és azt mondták, hogy fiam van. Szégyelltem volna bevallani, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek vele. De becsülettel megtanultam, amit egy csecsemőhöz tudni kell. Azután is megtettük, amit tudtunk, engedtük, hogy csinálja, amit akar, az egyetemre is eljutott.
Elsős volt ezen a képen, az iskolában csinálták róla. Már itt is egy könyvet tart a kezében. Olyan lett neki a betű, mint valami szenvedély. Ez végig megmaradt, meg az alkohol és a cigi.
Mindig úgy nézett, olyan idegesítően és szomorúan, ahogy ezen a képen is. Talán ezért nem szoktam nagyon nézegetni. Nem is tudom, minek kellett kitenni a falra.
Úgy látszik, közben elalhattam. A torkomban még mindig itt ez a kellemetlen kaparás, és mozdulni sem tudok. Lehet, hogy ennyi lesz az egész? Lassan már nem is olyan szokatlan ez a tompaság.
A fiam szeme, igen, arra gondoltam az előbb. Hónapok óta nem láttam már, amióta a balesete volt. Azelőtt néha eljött hozzám, de már akkor is inkább a menyem látogatott. A fiammal nem igen volt miről beszélni, meg többnyire már valamelyik kocsmát is útba ejtette, mire ideért. A menyem mennyit veszekedett velem, hogy minek itatom még én is. De hát felnőtt férfi, nem kell azt itatni, eldönti, hogy mit akar. Hiszen már az unokáim sem gyerekek. Arról is maguk döntenek, hogy mikor jöjjenek. Nem csodálom, hogy évente csak egyszer-kétszer néznek be hozzám, akkor is csak néhány percre. Nincs mit mondanunk egymásnak. Én sem hiányolom őket, így aztán soha nem is teszek nekik szemrehányást, és nem is marasztalom őket, ha indulni akarnak.
Nem kell túlzásba vinni ezt a családosdit. Az persze jó, ha a menyem segít a hétköznapi gondokban, néha bevásárol, vagy kitakarít. De résen kell lennem, mert folyton a kezébe akarja venni a dolgaimat, ha engedném, mindenbe beleszólna.
Mint amikor azzal hívott fel, hogy baj van, mert a fiam csúnyán megsérült az üzemben. Szinte utasított, hogy menjek be a kórházba. De nem hagytam, hogy úgy legyen, ahogy ő kitalálta nekem! Vettem egy üveg bort, és olyankor mentem, amikor tudtam, hogy a legnagyobb a csend. Voltam én is kórházban már! Hétközben, kora délután se orvos nincs, se ápolók. Kávézgatnak, beszélgetnek, a betegek meg végre alhatnak egyet. A fiam kórtermétől sem jöttek hangok, amikor bementem. Azért kicsit tartottam tőle, hogy megszólít valaki, de szerencsém volt. A betegek többsége tényleg aludt. A fiam is. Letettem mellé a bort, és csendben kijöttem a szobából. A menyem meg csak nyelte egy darabig a mérgét, mert mit mondhatott volna. De aztán beállított hozzám. Csak nem bírt az indulataival! Hogy érdekel-e engem egyáltalán, mi van a fiammal. Tudom-e, hogy valószínűleg többé nem fog talpra állni, ha csak nem végeznek el egy komoly műtétet rajta? Rögtön sejtettem, mire akar kilyukadni, de hagytam, hadd beszéljen. Hogy ahhoz egy külföldi kórházba kellene vinni, és az nagyon sokba kerül. Aztán meresztgette rám a szemeit. Juszt se mondtam rá semmit, úgyhogy kénytelen volt kibökni, hogy tőlem várnak segítséget. Mert én mindig olyan takarékosan éltem, és soha nem adtam senkinek semmit, és itt az ideje, hogy értelmet nyerjen az eddigi kuporgatásom.
Én meg úgy tettem, mint aki nem vette észre a bántást. Alaposan megnyúlt az arca, amikor válaszoltam. Én is tudok ám úgy beszélni, ahogy ő! Elég volt a sorsot meg a türelmet emlegetnem neki, meg az ő jóistenét, aki majd biztosan segít! Akkor aztán rögtön kimutatta a foga fehérjét, hogy mit akarok, a sírba nem vihetem magammal a pénzemet!
Nem? Csak várják ki a végét!
Kár, hogy nem láthatom, amikor megpillantják a síremléket! Ügyes ez a vállalkozó, megértette, hogy mit akarok. Az egész temetőben nincs ekkora épület, pláne olyan, aminek még tornya és kis emeletféléje is van! A vörös márvány is jó választás volt: nem lehet nem észrevenni. A papa már ott is van az egyik fülkében. És még pont volt erőm megnézni, kifizetni, elrendezni a dolgaimat. Ott van minden a konyhafiókban: a számla, az iratok a megszüntetett betétkönyvekről, meg az a pártízezer forint, ami megmaradt.
Már csak az kell, hogy ez a sötét, hideg mozdulatlanság, amire ébredtem, ne múljon el, hanem öleljen körbe még erősebben. Akkor is, amikor másoknak felkel a nap.