Spanyolnátha művészeti folyóirat

Petőcz András

Ihlet — önéletrajzi ihletés

Ha feltesszük a kérdést, ki is az az író?, ki az, aki történeteket hoz létre?, hogyan viszonyul a szerző személye a saját történeteihez?, rájövünk, nem is olyan könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni. Látszólag különböző, valójában nagyon is hasonló ugyanez a kérdés a költészet esetében. Ki a költő?, ki az, aki verset ír?, ki az, aki — látszólag — a legbensőbb érzéseit feltárja, versben, lírai alkotásban kifejezi?
Ahhoz, hogy az „ihlet” kérdésével, pláne az ihlet „önéletrajzi” variációival foglalkozhassunk, először ezekre a kérdésekre kell választ kapnunk.
Másképpen is megközelíthetjük a problémát. Egysezrűbbnek tűnik, vegyük tehát a prózaírókat. Talán akkor, ha néhány ismert regényt megvizsgálunk, közelebb jutunk a problémához, vagyis az ihlet, illetve az önéletrajziság kérdéséhez, valamint az író személyéhez, illetve az író saját műalkotásához való viszonyához. Nézzünk egy kényes, de nagyon is ismert példát, az orosz-amerikai író, Vladimir Nabokov Lolita című regényét. A történetben, a Lolitában a szerző egyes szám első személyben ír, egyes szám első személyben beszéli el, hogyan is csábított el egy 12-13 éves kislányt, hogyan élt vele szexuális életet, majd hogyan járta be vele Amerikát, hogyan szökött meg tőle a lány, és aztán hogyan találkozott vele évek múlva, majd miképpen ölte meg a lány csábítóját, aki tőle elszerette az ő imádott Lolitáját. A regény főhőse Humbert Humbert, aki nagyon intelligens, negyvenes éveiben járó férfi, és aki a gyilkosság miatt vizsgálati fogságbe kerül, ott írja le mindezt, az „emlékiratait”. Az egyes szám első személy arra motíválhat minket, hogy Nabokov személyét azonosítsuk Humbert Humberttel, a főhőssel, és, mivel a regényíró igen jó munkát végez, vagyis nagyon is hitelesen számol be a történtekről, akár azt is mondhatnánk, hogy Vladimir Nabokov bűnös, gyilkosságban is, de főként pedofíliában, vagyis szexuális erőszakban, vagyis megérdemli a súlyos börtönbüntetést.
Tudni lehet, hogy a regény megjelenése után számos olvasó bűnöst is kiáltott, Nabokovot kitiltották néhány amerikai államból, és majdhogynem valóban börtönbe került. Ma is, amikor a regény világszerte már kultikus alkotássá lett, és a Lolita név fogalommá, vagyis egész iparág telepedett rá erre a névre, amit pedig csak a regényíró talált ki, tehát Nabokov íróként megteremtette a nevet, valamint a fogalmat, amely a világban aztán önálló életre kelt, egyszóval, ma is, én magam is találkoztam olyan, kevéssé művelt, kevéssé tájékozott magyar olvasóval, akinek meggyőződése, hogy Nabokov vlghez vitte mindazt, amit Humbert Humbert tett, hiszen hogyan is tudta volna, szólt az érvelés, olyan pontosan leírni, miként is csábította el azt a szegény gyereklányt, ha nem ő maga lenne a bűnös.
Ráadásul, és ezt is tudni lehet, a regény története, alapötlete valós, csak épp nem Nabokov a bűnös, hanem egy Frank La Salle nevű férfi, aki a 11 éves Sally Hornert viszi el magával amerikai körútra, és erőszakolja meg. Sally 1948. június 13-án ugyanis besétált egy üzletbe, azzal a szándékkal, hogy ellopjon valami apróságot, ezt vette észre a férfi, aki FBI ügynöknek adta ki magát, és ilyen módon — mintegy „letartóztatta” a lányt, aztán pedig hetekig tartó amerikai csavargásba kezdett vele. Tudjuk, hogy Nabokov történetének az egyik ihletője ez az akkoriban közismert bűneset volt.
A szerzőnek tehát, Nabokovnak, személy szerint semmi köze nincs semmilyen pedofil akcióhoz, vagy éppen gyilkossághoz.
Vagy mégis van mindehhez köze?
Látszólag könnyebb a helyzetünk, ha olyan klasszikus alkotók életművét vizsgáljuk, amelyben a szerző egyes szám harmadik személyben ír. Dosztojevszkij regényében, a Bűn és bűnhődésben a főhős, Raszkolnyikov kegyetlen gyilkos, a gyilkosságot a szerző naturális pontossággal, rendkívül hitelesen írja le, az olvasó méltán hiheti azt, hogy ott van, szinte látja mindazt, ami történik, közvetlen közelről, és, akár hiheti azt is, hogy a szerző, ahhoz, hogy egy gyilkosságot ilyen pontosan és plasztikusan megmutasson, legalábbis magának is ki kellett próbálnia, hiszen egyébként honnan is tudhatná, hogy hogyan is zajlik egy ilyen eseménysor? Ráadásul a főhős, Raszkolnyikov hosszan moralizál a regényben, egyes szám első személyben, mintegy magában beszél, gondolatai egyfolytában a gyilkosság körül forognak, mind előtte, mind utána másra se tud gondolni, csak erre. Mondhatjuk azt, hogy esetleg Dosztojevszkij gondolkodik folyamatosan arról a gyilkosságról, amit ő hajtott végre? A szerző, Dosztojevszkij a gyilkos?
Hasonló érdekesség lehet Agatha Christie írói életműve, aki a regényeiben nem csak válogatott, rafinált módon tesz el láb alól különböző szereplőket, hanem megmintáz egy idős hölgyet is, aki a gyilkosságokat kinyomozza, Miss Marple személyét. Ez a hölgy feltűnően hasonlít a szerzőhöz, Agatha Christie-hez, pedig valójában a szerző nagymamája volt a regényíró modellje. Vajon Agatha Christie „gyilkosságai” mennyiben „önéletrajzi” jellegűek, vagy, másképpen szólva, büntethetjük-e Agatha Christie-t a regényeiben leírt gyilkosságokért?
Természetesen, ezek a kérdések nagyon is „költői” kérdések, tudjuk rájuk a választ. Nabokov sem, Dosztojevszkij sem, Agatha Christie sem „bűnös”, semmi olyasmit nem tettek, amit egyébként nagy hitelességgel leírnak műveikben. Mint ahogy Németh Lászlóról sem hisszük, hogy az egye szám első személyben megírt Iszony című regénye létrehozásának idején valóban nővé vált volna, és a gyakorlatban is kipróbálta volna — nőként — hogy milyen az, amikor egy nem kívánatos férj testi közeledésétől a feleség undorodik. Mégis, az Iszony hiteles, pontos műalkotás, amely bepillantást enged adott esetben egy kiszolgáltatott nő legféltettebb érzéseibe.
Ugyanez a helyzet a világirodalom talán leghíresebb, a női emancipációval foglalkozó kultikus regényével, a Madame Bovaryval. Gustave Flaubert íróként képes arra, hogy azonosuljon a főhőssel, és kultikus szereplője, Bovaryné gondolatait, érzéseit hitelesen, pontosan ki is tudja fejezni, le is tudja írni. „Bovaryné én vagyok!”, mondja a szerző, és ebben a mondatban minden benne van, az írói viszony a hőshöz, a történethez, amit a szerző megalkot.
A szerző a semmiből alkot, valamint mindabból, amije van.
Nyilvánvaló, hogy mindaz, amit a regényíró megalkot, fikció, történet, és ilyen módon nem a „valóság”. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy mindaz, amit a regényíró megalkot, kötődik valamiképpen a szerző személyes élményeihez, tudásához, tapasztalataihoz, esetleg gyerek-, vagy fiatal korához. Tehát a valósághoz, ha úgy tetszik. Flaubert maga is megfogalmazza mindezt éppen a Bovaryné kapcsán, arról beszél, hogy mindaz, amit megír, vagyis Bovaryné személye például akkor, amikor kikocsizik a parkba, illetve a hintó, amelyben Madame Bovary ül, meg a lovak, a virágok, a napsütés, mindez maga Flaubert, ő, személy szerint ő, vagyis a szerző. „Bovaryné én vagyok, és a hintó, a lovak, a park is én vagyok”, mondja ezzel kapcsolatban Gustave Flaubert.
A szerző, amikor megír egy történetet, szerepet játszik, beleéli magát valamilyen személyiségbe, azt a személyt bontja ki. Az írónak képesnek kell arra lennie, hogy a lehető legkülönbözőbb szerepekben szólaljon meg — hitelesen. Dosztojevszkij nem csupán Raszkolnyikov szerepét tudja magára ölteni, hanem a vizsgálótiszt, Porfirij, vagy éppen a vallást, az istenhitet mint kivezető utat megmutató prostituált Szonja szerepébe is. Minden megszólalásnak hitelesnek, adekvátnak kell lenni, ehhez a szerzőnek el kell tudnia képzelni az adott szereplőt, a bőrébe kell bújnia, ha tetszik, akkor gyilkosnak, áldozatnak, erőszakolónak, valamint megerőszakoltnak kell lennie egyszerre. A történet, a szerepjáték látszólag a semmiből jön, de valójában mindenhonnan származtatható, a szerző tapasztalataiból, korábbi életének élményeiből, tanulmányaiból, vagy éppen másoktól meghallott történetekből. Az ihlet, valamint az önéletrajzi ihletés így jelenik meg a prózaírónál — tapasztal, hall, lát, olvas, tanul, és mindebből kikerekedik valami, kezdetben az ötlet, a felismerés, a gondolat, később pedig a műalkotás.
Gondolhatjuk azt, hogy a költészet, a vers esetében egészen másról van szó. Az alanyi, a lírai költészetről beszélünk, hiszen nyilvánvaló, hogy az epikus alkotások esetében hasonló fikciós élményről, történetmesélésről van szó, mint a novella, vagy a regény megírásakor. A lírai műalkotások viszont, ahol a szerző, a költő a legbensőbb érzéseit fogalmazza verssé, ott az a típusú szerepjáték kevésbé nyilvánvaló, és az „ihletnek”, a hagyományos értelemben vett invenciónak nagyobb szerepe lehet, mint a fikció, vagy a történetmesélés esetében. Legalábbis így mondják sokan.
Nézzük meg tehát a költő személyét, személyiségét. Vajon mennyiben azonosítható a művek által megteremtett, sugallt költői világgal?
Ha alaposabban belegondolunk, rájövünk, hogy a költő, a költői személyiség valójában szintén szerep. Amit a műalkotásokon keresztül kapunk, az valójában a megalkotott főhős, akinek egyéniségét, dinamikáját mintegy magára ölti a szerző. Ady vátesz-költő szerepe kialakult az évek során, nagyon nem az általunk már ismert egyéniséget mutatják Ady első verskötetei, a „Versek”, illetve a „Még egyszer”. Nyilvánvaló, hogy annak a szerepnek, amit ma Ady Endreként ismerünk, érlelődnie kellett, ki kellett alakulnia. Ady dolgozott is ezen, mintegy felkeltette, felébresztette magában a „nagy költőt”, köszönhetően Lédának, meg mindazoknak, akik elhitették vele, hogy ez az a szerep, ami a legjobban illik hozzá. Nyilvánvaló, hogy akkor, amikor még első útját teszi Párizsba Léda, vagyis Brüll Adél oldalán, valamint Léda férjének, Diósy Ödönnek a pénzén, társaságában, szegény újságíróként, akkor még a „nagy, megközelíthetetlen költő Ady” nem igazán lehetett. Kitartott, eltartott fiatalember volt, akinek el kellett viselnie azt, hogy mind a hosszú, egynapos vonatutat, mind a párizsi szállodát a szeretője férje fizeti.
A „nagyköltő-szerep”, a „kisköltő-szerep”, a „forradalmárköltő-szerep”, a „klasszicistaköltő-szerep”, az „epikusköltő-szerep”, a „tökéletesrímeketíróköltő-szerep”, a „formabontóköltő-szerep”, vagy éppen a „hedonistaköltő-szerep” mind-mind megtalálható a magyar és a világirodalomban is. A lírában ugyanúgy magunkra ölthetünk, magunkra is öltünk arcokat, álarcokat, ruhákat és álruhákat, ahogy a prózában is. Valójában éppen ezért nincs is lényeges különbség az írói és a költői magatartás, valamint írástechnika között.
A magyar és a világirodalomban is vannak olyan lírikusok, akik csupán egyetlen szerepet képviselnek egész pályájuk során. Ilyennek tekinthetjük magát Ady Endrét. Ugyanakkor József Attila sokszínű életműve ezt az „egyetlen” szerep lehetőséget megkérdőjelezi, hiszen ő a pályája során volt kamaszköltő, avantgarde költő, proletár költő, urbánus költő, népies költő, egzisztencialista költő is. A „hosszú az Úristen, rövid a szalonna”-attitűd meglehetősen különbözik a „gondoljárok meg, proletárok”-attitűdtől, vagy éppen a „semmi ágán ül szivem” gondolatvilágától. Nem mondható el József Attila esetében, hogy a mindössze tizenöt éves pályája idején mindig egyetlen hangon szólt volna.
Nyilvánvalóan bizonyos szerepek megjelenítése, az alanyiság, a líraiság többféle elképzelése valósul meg olyan szerző esetében is, mint például Weores Sándor, aki a Pszichében az általa elképzelt, mintegy 150 évvel korábban élt költőnő életművét írja meg. Psziché XIX. század eleji lírai verseit hozza létre Weöres a XX. században.
Ebben az esetben ugyanúgy beleéli magát a szerző a kitalált szerepbe, ahogy Nabokov egyes szám első személyű történetében is a szerepet ölt magára a szerző a fantázia, a történetmesélés segítségével. Hogy további példákaz említsek a költészetből: Weöreshöz hasonlóan dolgozik Fernando Pessoa, a portugál költő is, aki sok-sok életművet hoz létre, jelenlegi tudásunk szerint mintegy 84 lülönböző álnevet használt költői pályája során, amelyek között urbánus, vagy népi, vagy avantgarde költő egyaránt volt.
Feltehető a kérdés, hogy mi az ihlet, pláne az önéletrajzi ihletés szerepe olyan lírikusoknál, mint Pessoa, vagy Weöres, akik valóban különböző álarcokat öltenek magukra, sokszor párhuzamos életműveket megteremtve. A válasz egyszerűbb, mint gondoljuk. Éppen az elképzelt személy elképzelt élete, életrajza adhat új perspektívát, új lendöletet az íráshoz. És természetes, hogy a szerző önéletrajzi, múltbeli élményei valamiképpen megjelenhetnek a bármennyire is fiktív lírai életmű esetében is. Biztos vagyok abban, hogy Weöres Pszichéjének helyszínei, cselekményének részletei részei Weöres egykori, fiatalkori életének, tanulmányainak, kutatásainak, vagyis nem csak a „semmiből” jött mindez, nem is jöhettek a semmiből.
Az új és új költői szerepek, álarcok, az ezekből kialakuló lírai ciklusok új ihletet jelenthetnek a szerző számára. A magam pályáján számos ilyen jellegű munkám született, nagy élvezettel írtam meg Salinger regényhősének, Seymour Glassnak a verseit, vagy éppen a „fiatal költőnő”, Mecseki Rita Eszter költeményeit, akit valójában annak köszönhetek, és ez volt az ihlető forrás, hogy felfedeztem valamikor, hogy létezik egy Nőtincs nevű falu Nógrád megyében, és ez a tény olyan erős hatással volt rám, hogy mindenképpen akartam abba a faluba egy vidéki, verseket író lányt belegondolni, aki kissé frivol, kissé szabados verseket ír, férfiakról. Az ő szerepe olyan jól sikerült, hogy számos szerkesztő elhitte, létezik ilyen nevű költőnő. Hasonló örömet jelentett Annette Labelle, francia költőnő életművének a megalkotása is, akinek meglehetősen „vad” életébe magamat szerettem volna belelátni, valamikor a 90-es évek elején, ihlető forrás az akkori, franciaországi utazások élménye volt.
Ahogy már korábban is érintettük, ihletre sokféle módon találhatunk írói, költői pályánk során. Nyilvánvaló, hogy a személyesen megélt, átélt történések, tapasztalatok mellett a tanulmányok, az olvasmányok is ihletet adhatnak. Az ilyen ihlető forrásokból, valamint a szerepek felismeréséből és életművek újragondolásából születhetnek újabb művek, újabb versciklusok. Születhetnek variációk, vendégszövegek, pastiche-ok, amelyek a különböző irodalomtörténeti korszakok összekapcsolását is szolgálják. Magam, saját pályámon sok-sok variációt írtam Petőfi, Pilinszky, Weöres, Ady, Juhász Gyula, József Attila verseire. Felölthető és alkalmazható Ady modora, Juhász Gyula sajátos cizelláltsága, „félénksége”, vagy éppen József Attila „pesszimizmusa”, szomorúsága. Ezekbe a szerepekbe belegondolhatjuk magunkat, és ezáltal újabb művek létrehozására leszünk képesek. Ihlető forrás tehát egy-egy klasszikus verse, prózája is lehet.
Egyetlen dolog viszont nagyon fontos minden új mű megalkotásánál. legyünk képesek távolságot teremteni önmagunk, és a létrehozandó szöveg között. Tudjuk mintegy kívülről látni mindazt, amit megvalósítunk. Ez alapvető szempont, amely segít abban, hogy valóban értéket tudjunk teremteni.
Az ihlet, az önéletrajzi ihletettség igen-igen sokféle. Amikor megvizsgálunk műveket, életműveket, hajlamosak vagyunk beazonosítani a szerzőt azzal a portréval, ami kirajzolódik abból, amit létrehozott. Nincs direkt megfelelés! Az alkotás a teremtés metaforikus mása, mondja Adorno, és az alkotót, aki új világot teremt, mindig csak úgy érdemes látnunk, hogy általa megszületett valami, ami már nem azonos azzal, aki ő maga. Vagyis a megalkotott soha nem azonos a teremtőjével.


A 2021-ben, a Spanyolnátha Műhelytáborban elhangzott előadás szerkesztett változata.