Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vörös István

Az ihletről

Egy középkori szobrász elmélkedései

1

Mert mégis sok pénz az, amit
a nehéz munkáért igértek,
s az alkalom átalakít,
a kőfaragóból művész lett.
A lehetetlen tét az ihlet,
ha azt először elkapod,
a végtelenbe elrepíthet,
még az árnyékod is ragyog.

2

Valami sejtelem, hogy meglesz,
hogy ördög várja, ember kéri,
kellenek az angyali tettek
a valóságot elmesélni.
Egyetlenegyszer vinni végig
a félkész dolgok egyikét,
ma szimpla örökléttel mérik,
és olyan, mint a szentbeszéd,

3

arról szól, mi nem tudható,
de sejthető, egy késztetés,
belülről jövő induló,
égbe állított tompa kés.
Még el se kezded, szinte kész.
Művet lát a kőfaragó,
tárggyá változott késztetés,
közben a lóláb is kilóg.





4

A szobrász nem a karrierre
gondol, inkább egy látomás
ébreszti rá az Isten-elvre:
ez tényleg teremtett világ.
Ha alkot, nem mérték után
dolgozik, akár egy szabó,
felkapja, mint egy hurrikán,
és megsemmisíti a jó.

5

Csak ha szeretsz megsemmisülni,
művészi munkába akkor fogj,
büdös leszel, nem ment meg kölni,
felégetsz minden tartalékot.
A rendellenes lesz a néped,
és ahelyett, hogy hálás volna,
gúny tárgyául szemel ki téged.
Ráz a jó szó, mint az angolna.

6

Olyan hiúsággal ismerkedsz
meg, amit nem bír el akárki,
elvisznek az ördögi heccek,
de megpróbálod megformálni.
Az ihletre így nem kell várni,
a szabadságod is oda,
még nem tudod, hogy a szabály mi,
de már megfékez a szava.

7

A megfékezett őrület,
az elszabadult nyugalom
egyformaképp játszik veled,
és két nap kel fel nyugaton.
„A változást, ha tudatom, —
rémülsz meg ettől a helyzettől, —
közpréda lesz a tudatom,
ahol titokban minden eldől.”
8

Titok, titok és titkolózás,
eltakarása a formával,
mi közben persze sose jó rá,
és hazugságával épp rávall.
A létmocsáron végig lábal,
és kitéved a túlsó partra,
de nem tudja, hogy melyik lábbal
kell kilépni, s ez megzavarja.

9

„Minek van annyi sok szabály,
ha végül mégis egyedül hagy
ez a múzsa, de borzadály,
hogy a tétje közben milyen nagy.”
Nem tükör a mű, hogy ilyen vagy,
és nem árnyék, hogy ilyenforma,
a saját léted hidegen hagy,
zokogsz, önmagadban csalódva,

10

vagy épp röhögsz, hogy mennyire
nem olyasmi az alkotás,
amit ne érthetne hülye,
magad se tudod, mit csinálsz.
Magad se érted, mit csodálsz
egy kis semmin és valamin,
ami szerényke állomás,
ha bentről nézed, odakint,

11

két semmi közt bizonytalan,
örök kétség formába öntve,
fölösleges, ha titka van,
s hogyha nincs, kitarthat örökre.
Egy kilométerkő ledöntve,
újra faragva, fölállítva.
Bebetonozva a közönybe,
melynek minden művészet foglya.
12

A lelkesedés tengerében
zátonyba ütköző hajó,
a végső örvény közelében
visszafordulni volna jó.
Fékezéskeltő induló,
vagy örvénylakó lendület,
égbe elültetett gumó,
miből gaz, s gyümölcs is lehet.

13

„Úgy döntöttem, megfaragom,
kőből az ábrázolhatatlant,
de a lényeget kihagyom,
mert avval magamra maradtam.
A változás az áradatban
segítség nélkül nem lebeg,
ahogy zárt teret a szabadban,
elképzelni is őrület.

14

Egy gránitot kérek munkámhoz,
és szorgalmas segédeket.
A középszerűség megátkoz:
miért, hogy épp nekem lehet
perccé faragni éveket?
Mivel az idő a segédem,
tanácsadóm a rémület,
és a szeretőm a szemérem.”