Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikita Gábor

Csárdás Kálmán Imrével, mazurka Lehár Ferenccel

Miskolc szülöttei közül talán senkinek sem írták-írják le annyiszor a nevét, mint Jenbach Bélának: a Die csárdásfürtin (Csárdáskirálynő) 1915-ös bemutatója óta a mű szövegírójaként neve napi szinten jelenik meg a világ valamelyik pontján.
A Kálmán Imre-operett mellett pedig még néhány Lehár-operett is hozzájárul, hogy neve folyamatosan jelen legyen a zenés színházi köztudatban. Születésének 150. évfordulóján éppen itt az ideje, hogy a hazai — de legalább a miskolci — közvélemény is számon tartsa az észak-magyarországi kereskedővárosból induló operettszerzőt.

Miskolc a gyermekkort és a diákéveket jelentette: 1871. április 1-jén Jakubovics (Jakobovits/ Jacobowicz) Béla néven látta meg a napvilágot.
Az 1880. évi népszámlálás idején a Mindszent utca 10. szám alatt lakott, anyai nagybátyjuk otthonában édesanyjával, Hoffmann Rózával és testvéreivel, Árminnal, Miklóssal, Idával és Bertával. Üzletember édesapjuk hollétéről, működéséről nincs információnk.
A 18. életév hatalmas váltást hozott a fiú életében: Bécsbe költözik, színészként próbál boldogulni. A kezdeti alkalmi munkák béréből vett beszédórákon tökéletesíti német kiejtését, s az 1890-es években kisebb színpadok jelentik a színészi tanulóiskolát, előbb Ausztriában, majd Németországban is, ahol már rendezőként is bemutatkozik. A XX. század elő éveiben Meranóban találjuk, majd 1907-ben a bécsi Burgtheater szerződteti. Ekkor veszi fel a Jenbach nevet.
Az epizodista besorolásból azonban nem tud előrébb lépni, ezért a jobban kifizetődő színpadi szerzővé avanzsál, 1912-től már csak az írásból él. (Hasonló pályaívet fut be nővére, Ida, aki szintén színészként kezd — a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde Konzervatóriumban tanul, 1888-tól többek között Mannheimben, Münchenben, Salzburgban, Bécsben lép fel —, majd az újágírói, filmkritikusi működése után bátyja nyomdokába ered: filmforgatókönyvíró lesz.)
Béla már kezdetben jónevű szerzőkkel dolgozik, így 1911-ben Edmund Eyslerrel. Darabjai a hazai színpadokon is hamar megjelennek — Az indiai nábob 1910-es hazai bemutatójakor a Pesti Hírlap kritikusa még „egy előttünk egészen ismeretlen ember”-nek titulálja, s nem kíméli a szövegkönyvet sem: a történetet „igen fogyatékos színpad-ismerettel, minden ötlet és humor nélkül hozta színpadra Jenbach; az első kétfelvonás teljesen semmitmondó és mindössze 1 és negyed óráig tart és nem nyílt a két felvonás során alkalma az inkább ügyes, mint tehetséges Albininek arra, hogy megmutassa, mit tud ő összehangszerelni”. Ám egymást követik itthon is az újabb bemutatók, A szerelem iskolája, Vagy ő, vagy senki!, Legénybúcsú…a szakma megtanulja a nevét.
A nemzetközi sikert már az 1912-es Lila dominó című operettje is meghozza: bár a Charles Cuvillier zeneszerzővel és Emerich von Gatti íróval közösen jegyzett lipcsei ősbemutató helyben bukásnak számít, két év múlva már a Broadway-en játsszák a darabot. A nizzai történet népszerűbb az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, mint a német színpadokon: a londoni bemutató 747 előadást ér meg. 1920-ban ausztrál turnét is rendeznek. 1937-ben születik meg a darab filmváltozata. Gyakorlatilag a második világháborúig stabilan tartja helyét az operettrepertoárban, sőt még 1953-ban is született egy, az amerikanizmusokat eltüntető új változata, melyet azonban már inkább csak az amatőr együttesek játszottak.
Az 1913-as Kék paradicsom (újra Eyslerrel) is eljut a Broadwayre: az ottani 1915-ös ősbemutató 356 előadásig fut, de rögtön újabb premier következik, s még 1932-es amerikai bemutatóról is tudunk. A szövegíró szerzőtárs itt is Leo Stein, akivel egy évvel korábban már dolgoztak együtt Hermann Dostal A repülő Rittmeister c. művében, melynek középpontjában a Zeppelin hajó állt. Stein, aki az 1905-ös Víg özvegy szerzőjeként már világhírrel dicsekedhet, a későbbiekben is többször lesz Jenbach szerzőtársa. Így egy évvel a Kék paradicsom premierje után, 1914 tavaszán ketten keresik fel — az 1908-ban a Tatárjárással debütáló, oroszlánkörmeit mutogató — Kálmán Imrét: az Es lebe die Liebe! (Éljen a szerelem!) alapötlete megtetszik a zeneszerzőnek, vállalja a komponálást. 1914 májusában Marienbadban hármasban írják az első felvonást, kihasználva közben a cseh fürdővároska adta kúrázási, kirándulási lehetőségeket is. A háború kiváltotta depresszió ugyan megakasztja a zeneszerző munkáját, de Lehár biztatására végül elkészül az operett: 1915. november 17-én a bécsi Johann-Strauss Theaterben színre viszik a Die Csárdásfürstint.

A világsikert hozó művet nem kell bemutatni, ám nem árt hangsúlyozni: az eredeti operett hangulatában, hatásában egészen más mint a — darab ,,Álom, álom, édes álom…” dalszövegével jellemezhető — későbbi 1915-ös magyarosított Csárdáskirályné, nem is beszélve az 1954-es Békeffi-Kellér-féle Csárdáskirálynő-változatról.
Molnár Gál Péter az 1997-ben kiadott Honthy Hanna és kora című kötetében megjelent tanulmányában jelenetről jelenetre, dalszövegről dalszövegre elemezve állapítja meg: Jenbach és Stein eredeti szövege a szatírákhoz illően szikárabb, németesen szárazabb. A monarchia nemzetiségi olvasztótengelyére éppúgy utal, mint a világháború komor világára. Bécsben hatalmasat robban is a darab: ahogy Lehár víg özvegye, úgy a Die Csárdásfürtstin fogadtatása is botrányos — legalábbis a császárhű sajtóban. Hiszen a korabeli közönség nem egy békebeli, nosztalgikus, ártatlan operettvilágot lát a színpadon, hanem a jelen pikáns lenyomatát: a szerzők az uralkodóház magánéletének fekete foltjait teregetik ki. Így a sajtó nagy hévvel nekiesik a darabnak, mondván, abszurd a szüzsé, melyben egy főnemest boronálnak össze egy orfeumi énekesnőcskével. Talán az újabb botrány elkerülése lehet az oka, hogy a magyar fordító, Gábor Andor a Király Színház számára megédesíti a darabot. A népdal-, nótakincsből építkező ,,óperenciás”, ,,jajjcicázó”, ,,angyalkázó” dalszövegek a darab egészét magyaros mázzal festik át. Az átirat irányváltását jól mutatja a primadonna névváltozása: Sylva Varescut Vereczky Szilviává keresztelik át. A pesti sajtó egy része így azonban magyargúnyoló paródiának látva támadta művet, a közönségsiker azonban itt is megállíthatatlannak bizonyult.
A fordító mindeközben egy tapintatlan változtatást is elkövet. A magyarságát büszkén felvállaló Jenbach beleírta szülővárosát a darabba: a harmadik felvonás nagy csattanója a bonviván házaságát ellenző főhercegnő leleplezése, akiről kiderül, hogy hajdanán ő maga is a miskolci orfeum sztárja volt. A szülővárosnak tett gesztust azonban Gábor Andor figyelmen kívül hagyva Tiszadadára írta át a helyszínt. Nem tudjuk, hogyan reagált a változtatásra a szerző, mindenesetre a német nyelvterületen mai napig játszott eredeti szövegkönyv mellett más fordítások, adaptációk, így az angol nyelvű Gipsy Queen is megőrizte Miskolc nevét. Jenbachot e tekintetben csak 1980-ban Jancsó Miklós és Hernádi Gyula ,,rehabilitálta” itthon, a Miskolci Nemzeti Színházban: a darab miskolci operettblődi változatát teljes egészében a miskolci orfeumban játszatták, s visszahozták az eredeti szereplőgárdát is.

Közjátékként — akár a Csárdáskirálynő Edvinje — Jenbach is megkapja a katonai behívóját, három év után, 1918 augusztusában szerel le, mint a Hoch- und Deutschmeister 4. számú gyalogezred címzetes szakaszvezetője.
A Csárdáskirálynő szerzőhármasának újabb bemutatóját 1920-ban rendezik, ismét a Johann-Strauss Theaterben. A hollandi menyecske sokszor alkalmazott konfliktusra épült: az egymásnak szánt hercegi csemeték nem örülnek a kijelölt házastársnak, ezért egyikük mást küld maga helyett a találkozójukra, másikuk álruhát ölt, s ahogy az a vígjátéki dramaturgiától elvárható, így találkoznak és szeretnek egymásba. A bécsi 215 előadás újabb tartós sikert ígér, ám a pesti bemutató már alatta maradt a várakozásnak, és a Die Csárdásfürstin sikerének.

Jenbachnak és Steinnek a januári premier után pár hónappal később újabb bemutatója volt: a Kék mazur zeneszerzője azonban nem Kálmán Imre, hanem Lehár Ferenc volt. Kálmán Imre a következő években a Julius Brammer—Alfred Grünwald szerzőpárossal dolgozott együtt. Jenbach pedig a következőkben Lehár Ferenc munkatársa lett. Egy évtized múltán csak egy per kapcsolta újra össze Kálmán Imre és Jenbach nevét: 1929 júniusában szerződtek Biró Lajos A szent és a gazember című novellájának operetté írásáról. Jenbach két felvonással el is készült, amikor Kálmán Imre több kifogással élt, a szövegíró pedig váratlanul visszalépett. Mindkét fél pert indított, a bíróság a zeneszerző keresetét fogadta el: a szövegkönyvírónak vissza kellett fizetnie a háromezer márka előleget. Ez pontot tett a további közös munkára.

Az első közös premier Lehárral, A kék mazur című operett szokatlan módon lengyel környezetben játszódott. Ám sem az operettszínpadon újdonságnak számító lengyel zenei motívumok, sem a féltékenységi történet nem hozott kirobbanó sikert.

Az újabb közös munkával, az 1924-es Clo-Clo-val nyíltan korábbi nagy sikereikre utaltak. A darab primadonnája, a párizsi orfeumsztár Clo-Clo A víg özvegyben még csak egy a táncosnők sorában. Az első felvonásban a bonviván, Danilo belépőjében így tűnik fel:

Pezsgővel húzom én, a tengert járom én
És csókolom a nőket, sőt ölelgetem őket
Lolo, Dodo, Zsuzsu, Cloclo, Margo, Frufru
S a hazaszeretetnél szerelmük többet ér!


A harmadik felvonásban pedig a másodprimadonna Valencienne Grisette-dalában perdül újra színpadra:

Íme itt a kis grisettek, akikért úgy lelkesedtek:
Lolo, Dodo, Zsuzsu, Frufru, Cloclo, Margo
E moi!


A víg özvegyben még csak érintett grisette-romantikának a Clo-Clo-ban egész esté betöltő formában mutatnak fricskát. Az első felvonás pedig Jenbach sikerének, a Csárdáskirálynőnek a szinte már mítikussá emelt helyszínét hozza vissza: ezúttal Párizsban ünneplik úgy az orfeum díváját, ahogy azt korábban Kálmán Imre darabjában tették. A saját témákkal való játszadozást a harmadik felvonásban megemelik egy Johann Strauss-parafrázissal: a bonyodalmak A denevérhez hasonlóan börtönbe sodorják a szereplőgárdát. A szerzők láthatóan élvezték a tudatos, utalásokkal teli stílusjátékot: Lehár rendkívüli iróniával ötvözi az erotikát az érzelemdús dallamokkal, a pikantériának egészen egyedi szívhez szóló variánsát teremtve meg. Jenbach pedig Julius Horst és Alexander Engel 1914-es komédiájából kiindulva hamisítatlan századfordulós francia bohózatot prezentál, amit akár Labiche vagy Feydeau is írhatott volna. Igazi hamisítatlan francia pezsgőt kínálnak a közönségnek, csakhogy a nagyérdemű ekkor már erős koktélokra vágyott. Clo-Clo története így idővel évtizedekre eltűnik, a táncosnőcske újra csak A víg özvegy tánckarából ragyoghatott ki. Ám napjainkban esély kínálkozik a mű reneszánszára: közel félévszázadnyi szünet után 2018-ban az Ohio Light Opera veszi elő a darabot, s a produkciót a BR-Klassik müncheni rádió és lemezkiadó Frosch- díjjal jutalmazza. 2019 augusztusában pedig a Bad Ischl-i Lehár Fesztiválon viszik színre. A produkció zenei anyaga dupla CD-ként jelenik meg 2020 júniusában. S meglepő módon az operett 1970-es Vörös macska címen bemutatott Zenés tv-színházi változatát kerek félévszázaddal később, idén nyáron az MTVA is elővette archívumából.
Érdekes módon ez a korábbi nagy sikereiket idéző mű korszakhatárt is jelent: a két szerző lezárja pályája eddigi szakaszát, s az operett műfajának új vonulatát indítják el a ,,komoly operettek”, az operett-drámák megalkotásával. Az énekes Richard Tauber inspirálta, általa sikerre vitt Lehár-művek operettdramaturgiába helyezett operáknak nevezhetők. A bevett operettszerkezet, a jól ismert szerepkörök ugyan megmaradnak, de az operetthez képest súlyosabb dallamvilág és a happy end elmaradása jellemzi ezeket a műveket. AZ 1925-ös Paganinit és az 1927-es Cárevicset jegyzi Jenbach, aki az orosz egzotikumot színre vivő Cárevicsben visszakanyarodik a társadalmi rangkülönbség általa többször feldolgozott témájához: a cárevics és egy táncosnő szerelme áll a történet középpontjában. De amíg a Csárdáskirálynőben még győz a szerelem, addig itt elmarad a boldog vég.
Közben Jenbach Bécsben magyar voltát is érvényesíti, nyelvtudását kihasználva segíti magyar operettek bemutatását, két Lajtai Lajos-operett színrevitele körül is bábáskodik: 1930-ban Biller Irénnel a főszerepben a Sisters-t, 1931-ben Fedák Sári számára Az okos mamá-t fordítja le.
Ahogy a Lehárral írt utolsó saját színpadi darabjaiban a korábbi fanyar humorú szövegíró drámai színeit erősíti fel, ugyanúgy a politika is ezt a komor véget hozza majd el a magánember számára: az Anschluss után sem menekül el Ausztriából, 1940-től bujkálni kényszerül, a pincében töltött évek megpróbáltatásai összeroppantják egészséget, 1943-ban gyomorrák végez vele a bécsi Auersperg szanatóriumban.

Bécsi magyarként helyzete, besorolása kettős volt. Jól tükrözi ezt a Pesti Napló 1927-es száma, ahol ugyanazon az oldalon két különböző cikkben ezt olvashatjuk: „Jenbach magyar ember, miskolci származású, és úgy beszél magyarul, mint akármelyik budapesti librettista” — írja Harsányi Zsolt, míg egy hasábbal arrébb ezt írja egy másik szerző: „A dollárt pedig éppen úgy nem lehet magyar pénznemnek nevezni, mint ahogy nem minősíthetjük magyar írónak Stein és Jenbach urakat, a Csárdáskirálynő egyébként kitűnő szerzőit.” A kortársak még tisztában voltak Jenbach magyarságával, az idő múlásával azonban már ,,csak” bécsi szövegíróként emlegetik, feledésbe merül származása. Igy lehetséges, hogy míg 1955-ben Jenbach Béláról Bécs Hietzing negyedében utcát neveznek el, addig szülővárosa nem tud jeles szülöttjéről.