Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kapusi Krisztián

Alvilági fények, békebeli lumpolások Miskolcon

„Róza, magában túlteng a próza. Maga bölcsebb, mint Spinóza” — elmés rím A szabin nők elrablása című zenés darabban (1949). Tudomány és a könnyed műfajok találkozása jóval korábban, már 1898-ban feltűnik a lényeglátó Ambrus Zoltánnak, aki A Hét szépirodalmi hetilap hasábjain beszámol, hogy a hazánkban vendégszereplő Yvette — aki a chansonette királynője — magasröptű diskurzusok alkalmával szívesen emlegeti Nietzsche nevét. „Mily népszerűsítése a filozófiának!” — hördül fel Ambrus szóvá téve azt is, hogy a „filozófusok megtébolyodnak, s az orfeumdívákkal sohase történik ilyesmi”.
Kétségtelen, hogy a felvilágosodás tudományos vívmányai nélkül elképzelhetetlen az éjszakai élet, hiszen mi kell a napnyugtát követő pezsgéshez? Fények, mindenekelőtt közvilágítás! Pfliegler Ferenc naplójában helyénvalónak tartotta 1867-ről szólva, hogy „az évnek sok nevezetessége mellett említtessék meg az is, hogy akkor kezdett a petróleum, mint világítóanyag forgalomba jönni”.1  Miskolc városával 1867 májusáig Kraktusz József vállalkozó, akkortól két évre Littman Dávid bádogosmester szerződött közvilágítás üzemeltetésére. Általában hasonló feltételek lehettek, mint az 1869 tavaszán kelt szerződésben foglaltak. Tartozott a vállalkozó saját petróleummal feltölteni a házfalakra szerelt utcai lámpákat, cserélni a kanócokat. A világításnak május és augusztus között naponta öt, novembertől februárig tíz, a köztes hónapokban hét órán keresztül kellett fényt szolgáltatnia. Mindezen felül, a rendőrség által megállapított havi 16 éjjelre is működtetni kellett a lámpákat.
A város árverésen, vagyis inkább árlejtésen licitáltatta a vállalkozókat, kérdésül adva, hogy melyikük hajlandó lámpánként a legalacsonyabb összegért szerződni a közvilágítás bérletére. Beck András a többieknél (Hercz Vilmos, Singer Jakab, Littman Dávid) olcsóbb, a tisztviselők szerint viszont még úgy is irreális összeget kért, ezért 1869. május elsején a város saját kezelésébe vette az utcai petróleumlámpákat. Jelentést tett a rendőrkapitány egy hónap elteltével a petróleum, a gyufa, a lámpaoltó és a kanóc fogyási mennyiségéről, a közgyűlés pedig elégedetten tudomásul vette korábbi sejtelmeinek beigazolódását, és továbbra is városi kezelésben tartotta a közvilágítást. Felügyelete, a lámpagyújtók ellenőrzése és a petróleum adagolása a rendőri hivatal hatáskörébe tartozott. A világítási órák számát is a rendőrség szabta meg. Az addigra letisztult tapasztalat szerint egy latnyi2  petróleum éppen egy órán keresztül égett, s ennek megfelelő mennyiséget adtak ki a lámpagyújtóknak. A házi kezeléssel járó szigorú ellenőrzés mellett is nagyon lassan, — más településekhez viszonyítva — többszörös fáziskéséssel fejlődött Miskolc közvilágítása.3
Rendben, de azért a dualizmus kibontakozásával már legalább haza lehet botorkálni a főutcáról Papszerre, a Meggyesaljára, Kishunyadra, Újvárosba és még a Gordonba is egy fél órán belül. Hiába, a hagyományos Miskolc szűkössége kifejezetten kedvez a lumpoknak. Nem is véletlen talán, hogy Ágai Adolf 1890-ben városunkkal példálózik, amikor A Hét oldalain Budapest chez nuit. Éjjeli tanulmányok című krokijában szörnyülködik a hígított korommal összekent műszerecseneket, lábzongorásokat és fogművésznőket, francia chansonette-énekeseket, vidéki szépségversenyek állítólagos díjazottjait felvonultató éjjeli mulatótanyák, dalcsarnokok, tingeltangeliumok és zengerájok ócsárlása során. Ágai ilyeneket ír: „német szó az uralkodó, ha ugyan nyelvszámba megy a túlzott bécsieskedés, torz zsidóskodás… Bécsnek pedig mása nincs, hozzá fogható csak egy van: Budapest. (Ha Miskolcon dalol, Miskolc; amit Budapesten is, Miskolcon is lelkesedéssel fogadnak)”.
Milyen előzmények tették a vidéki várost — zengerájok tekintetében — Bécshez és Budapesthez mérhetővé? A Nagyhunyad utca—Városház tér sarkán állt Miskolc város leromlott állagú kocsmája (a mai Városház tér 12. helyén, korabeli 1666 szám). Rozoga épületével sokat rontott a környék nívóján, de jelzőpont volt: forgalmához illőn pertóleumlámpa világított a bejáratánál. A korcsmát időközönkénti árveréssel kiadták, és azt 1857—1875 között egyetlen bérlő, Schlesinger Izrael működtette. Az épületnek a város volt a gazdája, egyik fél sem áldozott fejlesztésére; Schlesinger viszont jó szakemberként gondoskodott törzsvendégekről. Kocsmája a „kőbányai első magyar részvényes sörfőzde sör-raktára” volt, ahol a korban népszerűsödő ital „úgy nagyban, mint kicsinyben, mindenkor valódi minőségben, eredeti áron kapható” volt.4  Tulajdonos és bérlő 1875-ben már nem tudott egyezségre jutni: Schlesinger sörraktára átköltözött a Városház tér szemközti (2460. számú) házába, ahol „díszes nyári mulatót” is berendezett. A városnak még egy évvel később sem akadt új bérlője, hiszen Schlesinger szomszédos és nívós sörraktára mellett nehezen élt volna meg a szűkös és leromlott építmény működtetője. Nyári időszakban legalább az udvarát hasznosítani lehetett, 1876 júniusában például „Kreutzberg állatsereglete” szerepelt a városi kocsma kertjében, ahol végig lehetett nézni az állatok etetését és az előadást „élő báránnyal farkasok és hiénák között”.5  Vásári mutatvány volt mindaz, hiszen a Városház téren és a főutcán akkoriban még piacokat tartottak.
A városházi és megyeházi ügyfelek, a téren vásározó polgárok költekezési kedvére kevéssé nívós létesítmények utaztak. Főzy Károly házában, a megyeháza melletti köznél az úgynevezett „halál kocsma” várta a betérőket. Forszírozták bezáratását, de Nagy Boldizsár rendőrkapitány úgy ítélte meg, hogy „ezen korcsma sem botrányosabb a városban létező más korcsma helyiségeknél”.6  Egy évvel később már éppen Főzy Károly kifogásolta a szomszédos vállalkozást. Breuer Adolf megvásárolta a 2461. népsorszámú „megyeház mellett háttal a megyeközre” épült házat. Főzy szomszéd szót emelt az új tulajdonos ablak- és ajtónyitást célzó terve ellen, mondván, hogy „Breuer Adolf miskólczi lakos, s kéjhölgylaktanya tulajdonos” miatt nagyot zuhanna az ő becsületes házának értéke. A hatóság azzal hagyta jóvá az átépítést, hogy amennyiben Breuer háza „nemtelen és közbotrányt előidéző célokra jelenleg vagy a jövőben használtatnék, száz forintig terjedő s jótékony célra fordítandó” pénzbüntetést, az új ajtó és ablakok befalaztatását vonja maga után.7
Járókelő latrok randalíroztak a főutcán, ahol gyakran tartottak „reuniót”, azaz zenés-táncos összejövetelt. „Van Miskolcon három jómadár egyiket Kubinyinak, másikat Kohnnak, harmadikat Hochemnak hívják; ezen uraknak egyéb dolguk nincs a csatangolásnál, éjszakázásnál, hamis kártyázásnál, és a szegény falusi együgyű ember megzsebelésénél, — felhívjuk reájuk a rendőrség figyelmét, — annál is inkább, mert úgy látszik azon oknál fogva, hogy egyik-másik szakaszvezetővel, rendőrrel te tu cimborál, biztonságba érzik magukat, a legkevésbé sem tartanak tőlük” — írta 1875 nyarán a helybéli hetilap.8  Sok helyen árultak szeszes italt. A kocsmák és kávéházak (például a „Nemzeti kávéház”, a „Széchenyi”, „A gordonkáshoz”, az „Újvilághoz”, „Rosenberg Lenczi kávéháza”) mellett még az ártatlanabb létesítmények is ekképpen hirdették magukat: „valódi francia pezsgő és francia italok özvegy Schweitzerné és Fia cukrászatában kaphatók”.9
Templom, kaszárnya, adóhivatal együttes jelenléte is kevés volt a rendszeresen tivornyázók duhaj kedvének fékezéséhez. Weinberger Mór Cikó (mai Kossuth) utcai kávéháza hamiskártyások bűnbarlangja volt, ahol éjjeli két órakor is „folyt a hazard játék”.10 A létesítményt talán „Julcsa tanyájaként” is emlegették, valószínűbb viszont, hogy két rosszhírű vendéglő működött a Cikó utcában. Utóbbiról írta a helyi sajtó, hogy a „kocsis urak múlt szombaton este Julcsánál, az ő kedves Czikó utcai találkozó helyükön nagy s véres verekedést csaptak. Csákánnyal, fejszével, késsel rohantak egymásra. Julcsa tanyája egy olyan hely, mely minden éjjel tömve van dorbézoló kocsisokkal, itt tartanak bálokat és pedig minden hétben egy napon”.11  Káromkodás, részegeskedők botránya mételyezte a környék hangulatát, a Cikó utca elejét pedig pontosan a belvárosra nyíló igénytelen mészárszékek csúfították. Dorbézolásból a Vereshídnál sem volt hiány, panaszolta is a sajtó, hogy a „Kazinczy utcai polgári kávéházban igen gyakran történik nyílt ajtó és ablak mellett botrányos lárma, dana és zene világos virradatig”.12  Válogathattak a tivornyázók, mert 1876 májusában Grünwald Lipót megnyitotta az „Amerikához címzett kávéházat a Vereshíd (mai Kazinczy) utcán, doktor Hőke Lajos úr házában”.13
A fény pedig egyre terjedt: az 1880-as években már légszeszgyár működött a városban, gázlámpák erősítették a pislákoló petróleum éjszakai világát.
A Jenbach sztori szempontjából kiemelt jelentőségű miskolci orfeum eredete is erre az évtizedre nyúlt vissza. A konszolidált polgár, ügyvéd létére rendszeres naplóíró Szűcs Sámuel ekképpen örökítette meg a kezdeteket: 1884. május 24-én „Orpheumhoz czímzett kávé házat nyitott Spitz Dániel, mint hirdetésében mondja, azért, hogy Miskólcz Város jó hír nevét ez által is emelje”.14   Rövidesen — Ágai Adolf 1890-es miskolci példálózását írásunk elején idéztük ¬¬— országos lapokban is szó esett már a helybéli orfeumról, igaz inkább hírhedt volt az, mint híres. Pesti Napló 1893. július 13: „A miskolci művészi körökben élénken pertraktálják azt a pikáns botrányt, melyet az ottani orfeum két előkelő szereplője rendezett a tisztelt című műpártolók mulattatására. Lindor Róza bárókisasszony már huzamosabb idő óta produkálja magát a félvilágot jelentő deszkákon, a miskolci közönség gyönyörűségére. Az orfeum egy másik vonzóereje Troppauer Hermann komikus. A két star a minap — valószínűleg valami aestetikai kérdésen — hevesen összeszólalkozott, s a kölcsönös kapacitálás látható nyomát mindegyik napokig hordozta a külsején”. Szeptember másodikán ugyancsak a Pesti Napló tartotta fontosnak beszámolni a furcsa tragédiáról, melynek során Schmidt Gusztáv, a Duna Biztosító Társaság helyettes titkára a miskolci Orfeum udvarára támolygott ki az épület fullasztó hőségéből, de minden hiába, szívszélhűdés érte és azonnal meghalt!
Aligha csodálható, hogy efféle előzmények után Czeisler Adolf tulajdonos indokoltnak érezte átalakítani a műintézményt és még a nevét is megváltoztatni: a Szabadság című lap 1898. június negyedikén adott hírt arról, hogy a miskolci Orfeumhoz címzett kávéház Radics Lajos kitűnő zenekarának közreműködésével Balaton kávéház néven nyit meg újra, korszerűsített külsőségek és ünnepélyes keretek között. Udvari dalcsarnokában a nyár folyamán két hónapon keresztül Baranyai Mihály színigazgató szerény társulata próbált bevételt produkálni, csekély sikerességgel.15
Sok egyéb mellett, Miskolcra elektromos árammal érkezett meg a huszadik század. Közlekedését korszerűsítette először: 1897. július 10-én villamos gördült végig a főutcán. Működtetője, a Miskolci Villamossági Részvénytársaság fokozatosan szélesítette szolgáltatói profilját, így a helybéliek 1900. március 15-től otthoni világításra is használhattak elektromos áramot; 1909. december 21-én pedig üzembe helyezték a Széchenyi utca első ívlámpáit. A háztartásokhoz eljuttatott újszerű energiaforrást 1901-től kezdték ipari célok szolgálatába állítani asztalosok, lakatosok, esztergályosok, nyomdák és malmok. Néhány vállalkozás talán már az első világháború előtt világító reklámtáblákkal próbálta hatékonyabban ajánlani magát. Látványukat utcaképi szempontból olyannyira jelentéktelennek értékelte a helybéli hatóság, hogy az 1912 nyarán kelt hirdetésügyi szabályrendelet engedélyeztetés nélkül alkalmazhatónak minősítette az alábbiakat: „az ingatlanoknak a közterület felőli külső részén is mindazok a felírások és hirdetések, amelyeket az ingatlan tulajdonosok vagy bérlők, vagy lakók saját viszonyaikra vonatkozólag — vagy a házban bírt lakásukra vagy foglalkozásukra vonatkozólag közszemlére tesznek (…), üzletek, vállalatok, egyletek, társaságok, intézetek, testületek és hivataloknak oly címei, felírásai, hirdetései, amelyek ezen házban lévő üzletükre és árucikkeikre, illetőleg helyiségeikre (…) vonatkoznak”.16
Képeslapok örökítették meg a Pannónia Szálloda (Kossuth u. 2. szám) tetőperemén végigfutó — sötétben valószínűleg kivilágított — feliratát a korból, melyben a Weidlich palota még nem ékesítette a főutca adott szakaszát (tehát: 1911 előtt). A világháború küszöbén, 1914 áprilisában plakátkiállítást tartottak a megyeháza nagytermében, ahol Weisz Teréz mosodai reklámjaként szerepelt egy — talán árammal működtetett — „gépezet, egy vasalónő, aki állandóan vasal — vasal ütemesen, gépiesen, soha el nem fáradón”.17  Azokban a napokban helyezték üzembe az Avas északi pincesorain este 7-től 11-ig közvilágítást biztosító villanylámpákat, április elejétől pedig már a borházak is árammal tehették fényesebbé a vigadozók élményeit. Rohamosan szélesedett a felhasználók köre, olyannyira, hogy 1914 tavaszán Gebr. A. meg O. Huff császári és királyi szállítók Berlinből kifizetődőnek értékelték miskolci lapokban ajánlani izzóikat, csillárjaikat.
Az orfeumi éjszakák felvillanyozódtak Miskolcon. Mozgalmasnak bizonyult az 1903-as esztendő nyári időszaka. A Balaton kávéház kerthelyiségében teltházas estéket produkált a miskolci orfeum Tarka színpad daltársulatával és lengyel vendégszereplőkkel. Júniusban még az igazgató is Lengyel József volt, ő viszont a következő hónapban már Kolozsvárott nyitott új orfeumot, a miskolci vezetését pedig átvette Szirmay Andor komikus és Morini J. átváltozó művész — adta hírül a Miskolczi Napló 1903. július 7-i száma. Napokon belül mutatkozott be az új társulat, sajtóhírek szerint sikeresen: az „orfeum legkiválóbb erői Tacianu, a nagyhírű nőimitátor, olyan kitűnő szoprán hanggal, amely bármely primadonnának dicsőségére válnék. A társulat starja Kaczér Erzsi, énekszámaival és ügyes játékával arat nagy tetszést és viharos tapsokat. Széphangú énekesnő Kerényi Rózsika is. Feltűnést keltének a Morini J. átváltozó művész mutatványai is, akit különben már jól ismer a miskolci közönség.”18 Az igazgatók szerződtették a világ legkisebb hegedűművészét, négy új zenebohócot, kacagtató bohózatokat tűztek műsorra és a színpadról nem hiányozhatott a „társulat egyik fő erőssége Reiner kisasszony, minden este nagy hatást ér el egy bájos angol dal és a Cake walk tánc előadásával.”19

Homályos kép immáron derenghet előttünk arról a bizonyos miskolci orfeumról, amelyről eddig nem írtuk le, hogy a város főutcájának melyik részén, pontosan hol is fogadta az ő nagyérdeműjét. Mázlink, hogy több derék miskolci polgár hirdette magát helybéli lapokban, például a furcsa nevű mester ekképpen: „Denecke Caesár cukrászata Miskolc, Széchenyi utca 92-ik szám (a Balaton kávéház mellett) cukrász üzletemet nyitottam”, vagy pár évvel később egy műszerész, aki úgy lokalizálta a műhelyét, hogy „Széchenyi utca 92. Grünfeld ház. (Balaton kávéház mellett)”.20  Tudvalevő, hogy többször átszámozták a főutcai telkeket, Grünfeld házként viszont a mai Széchenyi utca 76. számút emlegetjük… Szomszédja a Balaton kávéház a nagy háború küszöbén… Úgy fest tehát, a Centrum Áruházzal nagyjából szemközt, a Szentpáli és Széchenyi utcák kereszteződése a környék, ahol a miskolci orfeum száz-százötven évvel ezelőtt rákapatta arra a helybéli éjszaka baglyait, hogy ne csupán részegeskedjenek és ő maguk cirkuszoljanak, hanem üljenek asztalhoz, röhögjenek, tapsoljanak vagy fütyüljenek, szórakozzanak a dívák, komikusok, akrobaták és tarkabarka féltehetségek áldozatos közreműködésével.





1 Pfliegler J. Ferenc: életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840—1918. Miskolc, 1996. 19.
2 Pozsonyi latról lehetett szó, tehát minden világítási órában lámpánként 1, 75 dkg petróleumot használt el a város korabeli közvilágítása.
3 Miskolc vezetése 1867 tavaszán tárgyalásokat folytatott az angol Henry Keyworth bécsi megbízottjával a gázvilágítás bevezetéséről, de nem realizálódott a szerződés és 1882-ig petróleummal működött a városi közvilágítás. Összehasonlításul: Pesten 1856-ban, Temesváron 1857-ben, Szegeden 1863-ban, Debrecenben 1867-ben, Kassán és Kolozsvárott 1870-ben már légszesszel, vagyis gázzal világítottak. Miskolcon 1881-ben 170 petróleumlámpa, Szegeden 1865-ben 400 gázlámpa és külvárosi petróleumlámpák szolgáltatták a fényt.
4 Borsod, 1872. március 14.
5 Borsod, 1876. június 22.
6 Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára. A továbbiakban: MNLBAZMLt. IV. 1905/b. 199/1872.
7 MNLBAZMLt. IV. 1905/b. 424/1873. Ezúttal nem jártunk utána, hogy Breuer valóban „kéjhölgylaktanya” üzemeltetésére vetemedett-e. Érdekes mindenesetre, hogy az emlegetett „megyeköz”, későbbi nevén a Rozmaring köz (a Városház teret a Kossuth utcával összekötve) a századfordulón már csakugyan vigalmi negyed volt, szinte minden házában kupleráj működött. Elképzelhető, hogy éppen a korszakunkban, az emlegetett Breuer Adolf alapozta meg a környék későbbi „imázsát”. 1873-ból fennmaradt egy rendőri szabályrendelet-javaslat, amely deklarálta az alábbiakat: bordélyházat csak 30 év feletti, büntetlen előéletű nő nyithat; Miskolcon 10 bordélyház működhet, egyenként maximum 10-10 (17 évnél idősebb) nőt foglalkoztatva; az utcára nyíló ablakokat egész nap befüggönyözve kell tartani…
8 Borsod, 1875. július 29.
9 Borsod, 1872. augusztus 1.
10 MNLBAZMLt. IV. 1905/b. 40/1873.
11 Borsod, 1876. március 2.
12 Borsod, 1876. december 28.
13 Borsod, 1876. május 4.
14 Szűcs Sámuel naplói (1865—1889). Szerk. Dobrossy István. Miskolc, 2003. 198.
15 Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata V. kötet. Budapest, 1911. 189.
16 MNLBAZMLt IV. 1906. 7506/1919.
17 Miskolczi Estilap, 1914. április 17.
18 Miskolczi Napló, 1903. július 9.
19 Miskolczi Napló, 1903. augusztus 9.
20 Miskolczi Napló, 1909. június 17. és 1912. május 5.