Spanyolnátha művészeti folyóirat

Király Csenge Katica

Repülőtér

A kedvenc fagyim az önsajnálat ízű. Teljesen bunkó dolog a nagymamámtól, hogy lila helyett pirosat hozott, iróniásat. Azt mondta félreértette amit kértem és olyat hozott, ami az ő kedvence. Pedig láttam a szemén, hogy tudja mi a helyzet, mint amikor kijelentettem egy hete, hogy az iróniás fagyi még az oroszkrémnél is tízezerszer rosszabb, mert a pici csokidarabok benne olyanok, mint a csótánypáncél.
Ezen persze megsértődött, de nem mondta, maximum egy nanomiliherznyi hukkot lehetett volna hallani. De a béke az béke, végül is meghívott fagyizni és nagymamasértésben négy danos mester lettem sajnos, a másik nagymamámmal már ötévesen közöltem, hogy ő kövér, pedig most annyi kiló vagyok, mint ő. A kompromisszum mellett szól az is, hogy a nagyszülők nagyon ritkán fagyiznak társaságban, a másik nagymamámat például alig, ha láttam. Persze ezt nem mondtam el az iróniás nagyinak, mert a béke az béke. Egyébként is az előbb vettem észre egy kiskutyát, akit megdicséretlenül hagytak.
,,Aki kiskutyát hagy megdicséretlenül, az maga sem érdemli meg, hogy szépnek tartsák”, tartja a régi rác mondás és amikor sokáig nem mondom ki amit gondolok, mindig más mondásai jutnak az eszembe. De a nagyim nem tartotta szépnek a kutyát és ezt egyenesen közölte is velem, mire fel tiltakoztam, mert nem akarta őt fejben egy kutyához hasonlítani. -A legszebb kutyák a macskák. — indokolta meg magát végül, amivel én is egyet értettem, csak az volt a baj, hogy nem azok. Átnedvesedett a tölcsér vége a kezemben, alányúltam és megharaptam, éreztem az irónia szagát közelről, a ragacsot az orromon, mint a lejárt pezsgő, amiről persze nem tudtam, milyen szagú.
— Ne játszadozz vele, inkább dobd ki, ha nem kéred -mosolygott a nagymamám, miközben a tekintetét végighúzta a fákon.
— Megoldom- válaszoltam, méltóságom galambjait hessegetve. Ám ekkor a nagyi váratlan leült egy padra és úgy döntött, hogy igazi galambokat fog etetni. Eközben a széttört fagyihullát, óvatos tisztelettel, mintha Bohumil Hrabal teteme lenne, végső nyugalomra helyeztem egy zöld kukában.
— A galambok harapnak ám.- mormoltam az orrom alá.
— Az unokák nagyobbat harapnak-, kacagott a nagyim és a keze alá dúcolt egy mesterséges galamblest. Ezt a mutató- és a másik gyűrűsujja tölcsérszerű összezárásával oldotta meg. Az iróniás fagylalt tölcsérjének a végét is megetette velük.
— A galambok igazából összetöpörödött, miniatűr tollas dinoszauruszok.- konstatáltam.
A nagymamám úgy nézett rám, mint aki mindjárt közli, hogy ő Örkény István és elrepül. Aztán a kezébe fogott egy galambot és felém nyújtotta. — Addig sem a politikáról beszélgetünk. —
Éreztem a galamb szívének a pulzálását a tollakon keresztül. -Ha nem tanulod meg szeretni a galambokat, álmodban folyton galamb leszel.- Aztán elővette a kézkrémet és bekente a karját.