Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lendvai Zalán

Káros szenvedély

A tavasz kimonójába pólyálva, mint egy csecsemő,
a naptól összeszűkült szememben
is világosan emlékszem a pillanatra,
amikor először éreztem:
egyedül vagyok.

Azelőtt láttam anyákat, akik síró lányaikat
tuszkolták fel a sáros buszra,
és már tudom, nem ők voltak igazán,
akik egyre távolabb kerültek a parttól.

Aznap a szabadság, mint egy ábécés
karamellcukorka, akadálytalanul
oldódott fel bennem és
nem volt senki a bádogmegállóban,
aki visszatarthatott volna
a súlyos megbékéléstől.

Ráébredtem, hogy magányom
egy régi bőrkanapéra kezd
hasonlítani, amibe szinte
jól esik a süppedés.

Nem nyomok le kapucsengőt,
nem küldök üzenetet,
élvezem az állapotot,
és összegyűrt aggódásaim
mellé hajítom az eltévedt
gondolatom, hogy káros szenvedélyemtől
nem lesz ember, aki megmenthet.

Szürke eső

Szürke lé fröcsög,
dudák harsognak túl,
zavart tekintetek ugranak
egymásról ide-oda
és az utcában gőzölgő folyadék
mintha szájtátva várna,
akár egy ragadozó,
vagy az öregségben
elburjánzani hagyott szakáll.

A foltos aszfaltról
visszaverődő cseppek
egy pillanatra
buborékokká válnak
majd a törvénynek engedve
elárasztják egymást,
hogy belefulladhassanak
sorsuk megkerülhetetlen
kútjába.

Az út melletti gödrök
csordultig telnek,
majd kiöntenek és
fehér cipőm is átszűri magán
a barnás színű vizet,
mit már nem tudott
semmi befogadni.

Váratlanul vonul el,
mint egy ismerős,
kinek megy a busza,
köszönni sincs ideje,
és félig befejezett mondata
örökre beköltözik
homlokom mögé.
Nem tehetek mást:
várok, hogy valaki
kiegészítse azt a felet,
mert a vége lemaradt