Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kunt Balázs

Bezárva

Szereplők: Apa, Anya, Gyerek.
Helyszín: átlagos nappali, melyből kisebb konyha nyílik. Elsötétített ablakok.

Nyitókép: Anya ül a kanapén, nézi a tévét, Gyerek fekszik az ágyon, fején VR (Virtual Reality/Virtuális Valóság) szemüveg.

APA a konyhából: hány cukrot tegyek a teádba?

ANYA nem válaszol, figyeli a képernyőt.

APA újra, artikulálva, hangosabban, tagolva: hány cukrot tegyek a teádba?

ANYA, idegesen: megkértelek rá, hogy ezt fejezd be.

APA: micsodát?

ANYA: ezt az állandó kérdezősködést, hogy minden nap, mindig ugyan azt felteszed, hány éve már? Öt? Pontosan tudod, hány cukrot kérek a teámba.

APA kijön a konyhából: én pedig megmondtam, hogy mindig meg fogom kérdezni ezt is, ahogy azt is, hogy milyen volt a napod, miközben minden napunk minden percét együtt töltjük, vagy hogy kérsz-e kekszet a kávédhoz, miközben tudom, hogy valószínűleg nem, mert utálod már a fűrészporos állagát. Mert kell valamiről beszélnünk, nem élhetünk egymás mellett némaságban. A Gyerek már épp eléggé kiiktatta magát ebből a családból, nem is velünk él, hanem ki tudja milyen valóságban.

ANYA: és te hibáztatod ezért? Öt éve ezeket a falakat és benne minket kell néznie, persze, hogy vágyik máshova.

APA: nem hibáztatom, csak szeretném, ha együtt lennénk újra. Egy család.

ANYA: mi most így vagyunk egy család. Így tudunk egy család lenni. Ennek kéne örülnöd.

APA: örülök

ANYA: nem örülsz. Látom, hogy nem örülsz. Nem is tudom, minek tudsz még örülni. Hogy tudsz-e valaminek. Vagy hogy én tudok-e valaminek.

APA: én nagyon örülök annak, hogy itt vagy. Hogy együtt vagyunk, mindennek ellenére.

ANYA felhangosítja a tévét.

TV: Hivatalos férfi hang:...tájékoztatjuk a tisztelt lakosságot, hogy a fennálló karantént a központi kormányzat határozatlan időre meghosszabbítja. Az eddigiekkel megegyező intézkedések vannak érvényben, így a lakóövezetekben található ingatlanok elhagyása a polgári lakosság részére továbbra sem engedélyezett, ellátásukról csakúgy, mint eddig a nemzeti hadsereg gondoskodik. A lakossági áram, gáz, víz és villanyellátás folyamatosan biztosított. Riporternő hangja: Így immáron több, mint öt éve tart az általános karantén intézkedés. A további fejleményekről folyamatosan tájékoztatjuk kedves nézőinket. Maradjanak velünk.

ANYA lenémítja a tévét.

ANYA: ez az életünk. Érted? Szobafogság, ki tudja meddig. Megőrülök ettől a bizonytalanságtól. Akkor mondják ki, hogy vége, hogy ez lesz, amíg meg nem döglünk.

APA: én kimondom, ha ettől megnyugszol. Ez lesz. Én azt hiszem legalábbis, hogy ez lesz. De olyan rossz ez? Tényleg olyan elviselhetetlen? Nem kell mennünk sehova. Csak mi vagyunk, együtt vagyunk. Ételt, italt kapunk. Olvashatunk, filmet nézhetünk, beszélgethetünk, és ha nagyon akarunk, még azt is csinálhatjuk, amit a Gyerek. Ha már nagyon rászorulunk.

ANYA elkeseredve: te tényleg élvezed ezt, ugye? Neked tetszik, hogy mindez így történt. Hogy jött ez a kurva vírus. Hogy betereltek mindenkit a saját karámjába. Hogy az ablakaink is le vannak sötétítve, le vannak szigetelve, hogy nem láttam a külvilágot öt éve, nem éreztem semmilyen illatot, vagy bűzt, igen, valami kuka bűzét, vagy egy rothadó tetemét, vagy bármit, valamit, ami más!

APA: én el tudok azért képzelni ennél rosszabb helyzetet is.

ANYA: és mi lenne az a helyzet? Nagyon kíváncsi vagyok rá.

APA: hogy egyedül vagyok itt. Vagy Te vagy egyedül. Vagy a Gyerek. Mert mi kaptuk el a vírust. Vagy a Gyerek nincs velünk. Mert ő kapta el a vírust. És csak én és Te lennénk. Akkor még ennyit sem beszélnénk egymással. Sosem bocsájtanánk meg magunknak.

ANYA odamegy a GYEREKHEZ, aki továbbra is csak fekszik hanyatt az ágyon, fején a VR szemüveggel. Ráteszi a kezét, a GYEREK felriad, leveszi a szemüveget, riadtan néz szét, láthatólag nem tudja, hol van.

GYEREK: mi, mi történt, Anya, Te mit csinálsz itt?

ANYA: Semmi különöset. Csak ideültem a fiam mellé egy kicsit. Merre jártál?

A GYEREK, még kicsit kábultan-zavarodottan mesél: csak kimentem sétálni egyet a városba. Pont olyan, mint ahogy emlékeztem. Nyári eső után volt, érezni lehetett még friss illatát, ahogy párolgott a macskakövekről. Csámborogtam, megálltam egy eperturmixra a sarki cukrászdában. Emlékeztek rá, mennyit jártunk oda? Ez a szemüveg nem olyan ám, mint a korábbiak, tökéletes, az agyi stimulációval pontosan éreztem a tejturmix édes-savanykás ízét, a péksütemények illatát. Ki kellene próbálnotok.

APA: köszönjük fiam, de mi igyekszünk megélni az életet. Nem csak elképzelni egy valami ahhoz hasonlót. Jó látni, hogy néha te is itt vagy velünk.

ANYA: már ha ezt életnek lehet nevezni.

APA: hallottam ám.

ANYA: nem is próbáltam titkolni. Ez nem élet így.

GYEREK: én sem értem, hogy lehet így élni. Ugyan úgy, nap mint nap. Már a vírus előtt sem értettem. Ugyan akkor kelni, ugyan oda menni, ugyan azt csinálni, ugyan úgy hazajönni, leülni vacsorázni, itthon, ugyan azokkal az emberekkel, ugyan azt a semmitmondó beszélgetést lefolytatni, ugyan azzal a mozdulattal huppanni a kanapéba és nyúlni a távirányítóért, bambán nézni a tévét elalvásig, hogy minden kezdődjön előről. Aztán jött a vírus, ami azt hittük, mindent megváltoztat. És semmi nem változott. Csak hogy nem mentek ki. Sehova. De ugyan azok a rutinok töltik ki a napjaitokat.

APA közbevág: elég legyen! Nem tudsz te semmit az életünkről, a munkánkról, az emberekről, akik körbevettek minket, akiket szerettünk, akiket többet nem láthatunk. A rutinjainkról, melyek a mindennapos túléléshez kellettek. Inkább feszítsen szét a tehetetlenség érzése, a harag, és a félelem belülről, mert ezek igaz érzések, minthogy egy nemlétező valóságba meneküljek, becsapva érzékszerveimet. Nekem ez nem kell. Nekem az nem élet.

A GYEREK halkan: nekem nem volt senki, akivel igazán jóban lehettem volna. Nem tudom, milyen az. Nem volt rá idő. Most lenne rá, hogy veletek. De ez láthatóan nem megy.

A GYEREK felteszi a fejére a szemüveget és hátradől. Anya még fogja egy kicsit a kezét, simogatja, majd elengedi.

ANYA : tényleg nem tudom mi lesz velünk. Én már azt hittem, nem tudok félni, vagy hogy már megszoktam a félelmet. De ez most valami új. Nem is tudom elmondani. Talán nem is félelem.

APA: talán csak az unalom.

ANYA: nem, inkább félelem, magamtól félek, hogy nem fogom bírni.

APA odamegy, átöleli: bírnod kell. Bírnunk kell. Egymásért. Egyedül nem bírnánk.

ANYA: egyedül Te nem bírnád. Ha én nem lennék, nekem már az sem számítana. Hogy Te nem bírod.

APA megrökönyödve néz rá: van, amit nem szabad kimondani.

ANYA: azt hittem, nekünk mindent ki lehet mondanunk egymásnak.

APA: ez túl van a mindenen. De igazad van. Én tényleg nem bírnám. Nélkületek. Hadd legyek ennyire önző. Hogy ezzel zsaroljalak. Ha neked már ez elviselhetetlen, akkor viseld el értem. Értünk. Érte. (rámutat a Gyerekre). Ő mindig a Te gyermeked lesz, nem hagyhatod itt. És engem sem. Szükségünk van rád, és hidd el, neked is ránk. Vannak ilyen napok, amikor őrjítő és kibírhatatlan, és lesznek is ilyen napok. Voltak is. De nem őrültünk meg, kibírtuk.

ANYA: én nem tudom, hogy még épelméjű vagyok-e. Tényleg nem.

APA: az vagy. Én tudom.

ANYA összeölelkezve ringatózva, mintha táncolna Apával: mennyit kirándultunk, mennyien mondták ránk, hogy ők a jövős-menős pár, akik nem tudnak nyugodni, akik mindig újat akarnak felfedezni, látni, érezni. Egy egyszerű napos, vagy szeles és esős, vagy havas hétvégén nekivágtunk, ha másnak nem, a városnak, és csak mentünk, ha melegünk lett, ittunk egy üdítőt, ha fáztunk, beültünk egy kávéra, és nagyon boldogok voltunk. Boldogok voltunk.

APA: én most is boldog vagyok. Te nekem ugyan az vagy, mint akkor. És megszakad a szívem, hogy nem tudom megadni azt, amire vágysz. Mert pontosan értem, mire vágysz. Öt éve új helyeket nem, csak egymást tudjuk felfedezni, látni, érezni. És én egy nagyon boldog felfedező vagyok, hogy nekem ez a ismeretlen földrész jutott.

ANYA nevetve, örömmel nézi: még mindig meg tudsz lepni az érzelgősségeddel.

A GYEREK közben egy ideje már levett szemüveggel nézi őket.

GYEREK: apa, anya ti szeretitek egymást, ugye? Milyen szeretni? Az előbb a villamoson láttam egy lányt. Barna haja és zöld szeme volt. Engem nézett, tudom, hogy csak engem, és tudom, hogy ez nem lehetséges, de éreztem, hogy csak engem néz. Nem is engem, hanem bennem valamit mélyen, azt nézi bennem, amiről én nem is tudtam, hogy létezik. Belém nézte a szeretetét. Én pedig nem tudom, milyen is az, nem tudom, szeretem-e, szerethetem-e.

ANYA elkomorul: apáddal szeretjük egymást, igen. Nehéz megmondani, mi is ez. Más, mint ami volt, amikor találkoztunk, folyamatosan változik, hol elégnek érezzük, hol túl soknak, vagy kevésnek. Tudni fogod, milyen szeretni. Tényleg szeretni. Nem egy ideált, vagy egy eszményképet, egy gyönyörű nőt vagy férfit, akinek a képét láttad valahol. Mert ezek a képek folyamatosan végigkísérnek majd, néznek egész életedben, hol egy magazinról, hol a tévéből, hol az internetről, hol egy óriásplakátról. Ez mind nem számít, mert majd lesz egy igazi, nem itt, nem a falaink között a szemüvegedben, hanem kint, ha ennek az egésznek vége lesz, lesz majd egy személy, aki elviselhetővé teszi az életet.

GYEREK: mi van, ha nem lesz vége?

ANYA: vége lesz.

GYEREK: mi van, ha a falak maradnak, és mi maradunk és aztán Ti sem maradtok és csak én maradok. És a falak. És a szemüvegem.

ANYA: nem lesz ilyen. Ennek vége lesz, lehet, még várni kell, de vége lesz.

GYEREK: Anya, nekem tényleg nem baj, ha esetleg nem lesz. Miben más kimenni és beszívni az eső illattát, mint azt érezni, hogy kimegyek és beszívom az eső illatát? Miben más érezni az epres shake ízét? Vagy látni egy lányt, aki belénklátja az univerzumot? Én ezeket tényleg érzem és átérzem.

ANYA: azt hiszed, hogy érzed. Csak azt hiszed, hogy átérzed.

GYEREK: nem értem, őszintén, Apa, mondj valamit Te is. Miben más, amit az agyam hisz, mint ami valójában történik? Az kevésbé történik?

APA: nem fiam, ezt a környezetet ugyan úgy az agyaddal fogod fel és azon keresztül érzékszerveiddel érzékeled, mint azt a másik világot. Nem tudom, az milyen lehet és nem is akarom tudni, mert nekem ez a valóság. Sajnálom, hogy te arra kényszerültél, hogy más valóságokat keress.

GYEREK: hogy sajnálhatod, hogy legalább virtuálisan próbálom megélni azt, ami nektek valójában megadatott? Én nem fogok kiülni a haverokkal a folyópartra sörözni egy nyári estén,

ANYA: de fogsz, de fogsz

GYEREK: én nem fogok beleszagolni egy lány hajába egy koncerten és közben azt érezni, hogy nem is koncerten, hanem a Hold egyik kráterében vagyok, csak vele, és sose volt más, csak ő és én

ANYA: de fogod, de fogod

GYEREK: én nem fogok munkahelyet keresni, családot alapítani, gyermeket nevelni, hanem itt élek majd a négy fal között és sajnálod, hogy nem a négy falat nézem? Mert az a valóság? Nekem nem kell ez a valóság, és nem érdekel már a vírus sem, és azt látom, hogy a vírus előtti valóságot sem éltétek meg, nem használtátok ki, nem töltöttétek meg tartalommal, csak éltetek, de nem tudtátok megtölteni élettel az életet. És tudod mit? Ha ez a járvány holnapra elmúlna, akkor sem tudnátok mit kezdeni magatokkal. Csak merednétek magatok elé, kívánva, hogy tartott volna még pár évig. Mert akkor lehetett volna még mondogatni, hogy ha ez a járvány elmúlik, akkor minden máshogy lesz. Akkor minden megváltozik. De semmi nem változik meg. Mert ti nem tudtok megváltozni.

A GYEREK felcsapja a szemüveget és a falnak dőlve elterül.

APA kifogyva a béketűrésből indulatosan elindul felé. ANYA feltartja.

ANYA: Hagyd! Hagyd. Neki is túl kell élnie valahogy ezt a helyzetet. Nem ellenünk, nem ellened beszél.

APA: Nekem is túl kell!

ANYA: Ő még kamasz, lázad, mi ellen lázadjon, ki ellen csináljon forradalmat? Ez egy rohadt vírus, megfoghatatlan, nem lehet vele mit kezdeni, káromolni, tüntetni ellene, kérni, hogy múljon el, vitatkozni vele, rajtunk kívül áll, rajtunk felül áll, lehet, nem is érdekeljük, csak éli a saját életét, ami ránk éppen ilyen hatással van. Mi maradtunk a Gyerek valósága, akikre valóban mérges lehet. Örüljünk neki, hogy érezhetjük ezt a dühöt. Hogy mi érezhetjük.

APA megint leroskad, elgondolkozik: olyan ez a vírus, mint Isten.

ANYA: micsoda?

APA: ahogy leírtad. Mint Isten. Csinálja isteni dolgait, és nem is veszi észre, ránk azok milyen hatással vannak. Mint egy gyerek, aki nem pakolja el a játékait. Megteremtett minket, jó szórakozás volt, de melyik gyerek nem un rá egy idő után a hőn vágyott játékra. Nekünk tudnunk kell, az ő mására teremtettünk. Újabb és újabb játszanivaló kell, mostmár lehet vírusokkal játszik.

ANYA: Néha tényleg nem értelek. Hogy lehetsz ennyire cinikus. Gondolkodó ember vagy, és istent káromlod, akiben nem is hiszel.

APA: nem tudom, hogy nem hiszek-e. Furcsa lenne nem hinnem. Azt hiszem, hogy nem életszerű nem hinnem, hogy kell, hogy legyen valami más ok, hogy ittvagyunk már öt éve.

ANYA gúnyosan: az előbb azt mondtad, örülsz, hogy ittvagyunk, hogy együtt vagyunk itt.

APA: örülök neki.

ANYA: akkor ne kezdj el sajnálkozni, legyen ez elég és örülj!

APA: igazad van.

ANYA ordítva, a Gyerek is felül: nem, egyáltalán nincs igazam, aki ennek örülni tud, az teljesen megőrült, te ne örülj nekem, mert én haldoklom itt minden egyes levegővétellel, és zsugorodik az agyam minden pillantásommal, mert ugyan azt látom, és ugyan azt hallgatom, mindig, mindig, és nem bírom, én ezt nem bírom.

Odaszalad, dörömbölni kezd az ajtón.

ANYA: ki akarok menni, nem érdekel a vírus, véget akarok vetni ennek, legyen vége valahogy!

A GYEREK, szemüveg ismét a kezében odarohan: Anya, gyere, ezt ne csináld, gyere, ülj le ide az ágyra (odavezeti és leülteti az addigra katatón Anyát), pihenj egy kicsit (lefekteti), nagyon rádfér, jobb lesz minden hidd el.

Lassan rácsúsztatja a szemüveget és rajtahagyja. Csend van a szobában. Apa összetörten figyeli a történéseket.

GYEREK: pihennie kell. Jobban lesz.

APA bólogat.

GYEREK: ne legyél szomorú, apa. Ez a szemüveg segít neki. Olyan helyekre viszi csak el, ahol mindig szívesen volt, ahol szeretett lenni és akikkel szeretett lenni. Semmi rossz nem történik vele. Így van kifejlesztve a bezártaknak, nekünk. Nem tud rosszat mutatni, csak a jót, amit akar látni akar az ember. Hogy elmenekülhessen az őt körbevevő rossztól. A gép szinte kitalálja a gondolatait.

APA bólogat: én így is, én ilyenkor is nagyon szeretem. Amikor összeroppan. Ez is ő. Enélkül nem tudnám csodaként nézni azokat a pillanatait, amikor felhőtlen, amikor elhiszi, hogy minden úgy jó, ahogy van.

GYEREK: tudom, apa. És rám se haragudj. Nem komolyan mondtam. Csak ki kellett mondani, ki kellett szakadnia.

APA csendben ül, a padlót nézi: én már nem tudok haragudni, nem úgy igazán, rátok sosem tudtam, rád sem, soha. Magamra még tudok, ez megmaradt. Sosem fogom megbocsájtani, hogy így kell felnőnöd. Tudom, hogy nem én tehetek róla, és mégsem.

GYEREK: csak úgy mondtam azokat a dolgokat apa, nehogy elhidd, hogy ez így lesz örökké, megyünk mi még együtt a világban mindenfelé, kirándulni, új tájakat felfedezni, új élményeket megtapasztalni, új embereket megismerni, ki tudja, lehet hogy már egy hét múlva vége, de ha tovább is tart, kibírjuk, együtt, ahogy mondtad.

APA merengve nézi a Gyereket: így van fiam, kibírjuk. (újra felveszi a szokott, „pozitív” arcát) már hogyne bírnánk ki, valójába ez nem is próbatétel, azért még nincs háború, nem lőnek ránk, vagy bombáznak minket.

ANYA kezében a szemüveggel, továbbra is az ágyon fekve: inkább azt csinálnák.

Mindketten odafordulnak

APA rövid szünet után: jó reggelt, üdv újra a valóságban.

ANYA: ha bombák hullanának és golyók röpködnének, az értelmes lenne, az jelentene valamit, azt tudnám, hogy minek nem kellene megtörténnie. Most csak azt tudom, hogy bármelyik lélegzetvétellel bekerülhet belém valami, amit nem látok, nem érzek, csak elkezd hatni bennem és lassan végez velem.

APA: ahogy mondtam, üdv a valóságban. Ez most a valóságunk, ebből kell kihoznunk a legtöbbet.
ANYA kimerülten néz rá: azt hiszem, elfáradtam ebben. A beszélgetéseinkben, az ugyanoda vezető, ismétlődő körökben, a körökben, amiket futunk és közben sem a táj, sem a talaj, sem a cipőnk, sem mi magunk nem változunk. A mi folyónk már kikopott, annyiszor léptünk bele ugyan azon a helyen. Agyrém.

APA: akkor tedd fel a szemüveget, tedd fel és menekülj el innen, legyen neked ott jó, nekem a tudat elég, hogy neked jó. Én közben majd vigyázok rád, gondozlak és etetlek, és mosdatlak és cserélem alattad a lepedőt, csak legyen neked jó és maradj itt velem. Maradjatok velem.

ANYA: tényleg nem akarod elfogadni és megérteni ugye, hogy ez nem lehet jó.

APA: Te pedig tényleg azt akarod kiszűri az egészből, hogy ez mennyire rossz. Ez nem rossz. Persze, nem jó, de bírható, igaza volt a Gyereknek, mitől olyan más ez, mint a vírus előtt? Addig is az emberek jórésze igyekezett nem mélyebben belegondolni az életébe, hogy hányszor csapja be önmagát egy nap, ahhoz, hogy túlélje az életet, hogy valahogy eléljen az öregkorig? Most is nyugodtan lehetne használni egy kis önálltatást, a sava-borsát a vírus előtti életünknek, mentsünk már át ide abból valamit, a lényeget, ha az olyan jó volt! Emlékezzünk közösen! Virtuális barátok virtuális tetszésnyilvánításának örültünk, az nem volt agyrém? Olyanok akartunk lenni, mint a titkon legbelül megvetett, de mások által idolnak tekintett, ezért általunk is istenített, semmiből jött sztárok, akik megmondták, mit kezdjünk az életünkkel. Az nem volt agyrém? Itt most mi vagyunk, lecsupaszítva, úgy állunk egymás és önmagunk előtt, ahogy eddig még nem volt lehetőség. Ijesztően talán, de őszintén.

GYEREK: azért ez az őszinte valóság nagyon szürke és egyhangú. Ennek a valóságnak minden falrepedését, minden szőnyegkoszfoltját, minden csapcsepegését ismerem. Minden ráncotokat, minden hangleejtéseteket, minden ízt és illatot ismerek itt. Attól, hogy ez a valóság, ez még nem jó. Attól, hogy ez az őszinte tény, hogy ez vesz körbe minket, attól még nem kibírható. Nekem biztosan nem.
Anyjához megy, felveszi a szemüveget, lefekszik.

APA nézi őket: holnap igénylek egy másik szemüveget.

ANYA: miért nem igényelsz hármat?

APA: igen, jó ötlet, feküdjünk le mind a hárman, tegyük fel szemüvegeinket, éljünk saját valóságunkban egymás mellé szorulva, egymás felé teljesen közömbösen, egymásról nem is tudva. Köszönöm, de én továbbra is nézem inkább az ismerős falrepedéseket.

ANYA: pedig kíváncsi lennék, Neked milyen valóságot mutatna. Mi lehet az a boldog alternatív élet, amit élnél, ha felvennéd. Lehet, Te is meglepődnél. És Te is élveznéd.

APA figyelmesen hallgatja, amit mond: úgy látom, kihűlt a teád. Hozok Neked egy újat.

APA kimegy a konyhába, a GYEREK ugyan úgy fekszik az ágyon, mint a nyitójelenetnél, fején szemüveg. ANYA leül a kanapéra és benyomja a tévét.

APA a konyhából: hány cukrot tegyek a teádba?

ANYA nem válaszol, figyeli a képernyőt.

APA újra, artikulálva, hangosabban, tagolva: hány cukrot tegyek a teádba?

ANYA, idegesen: megkértelek rá, hogy ezt fejezd be.

APA: micsodát?

A színpad elsötétül, majd egy perc és kivilágosodik, a szoba üres, a kanapén APA ül, fején a szemüveg és hallgatja, ahogy ANYA HANGJA válaszol:

ANYA HANGJA: ezt az állandó kérdezősködést, hogy minden nap, mindig ugyan azt felteszed, hány éve már? Öt? Pontosan tudod, hány cukrot kérek a teámba.

APA HANGJA: én pedig megmondtam, hogy mindig meg fogom kérdezni ezt is, ahogy azt is, hogy milyen volt a napod, miközben minden napunk minden percét együtt töltjük, vagy hogy kérsz-e kekszet a kávédhoz, miközben tudom, hogy valószínűleg nem, mert utálod már a fűrészporos állagát. Mert kell valamiről beszélnünk, nem élhetünk egymás mellett némaságban. A Gyerek már épp eléggé kiiktatta magát ebből a családból, nem is velünk él, hanem ki tudja milyen valóságban.

ANYA HANGJA: és te hibáztatod ezért? Öt éve ezeket a falakat és benne minket kell néznie, persze, hogy vágyik máshova.

APA HANGJA: nem hibáztatom, csak szeretném, ha együtt lennénk újra. Egy család.

Színpad elsötétül. Függöny.