Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szőllőssy Balázs

Lejárat

Lejárt a tavasz már, mikor ezt írom,
már épp lejárt a tavasz: mint a tej,
külsőre nagyon hasonlít,
de az íze nem ugyanaz.

Akkor tűnt csak fel, mikor megkóstoltam,
ültünk egy bártetőn,
régi zenék szóltak, meg újak,
ott volt egy régi barátnőm —

mondd, mikor nevettél utoljára egy nagyot,
igazán tisztát, hatalmasat?
És úgy mikor, hogy nem szédültél semmitől,
— se nő se por se sör —
mikor tudtad utoljára megragadni ezt az évszakot
még zsengén; mikor lettél boldog akármi illatától?
A nyár, az más, az kézzelfogható,
abban szabadság van, és villámlás szaga

— nem érdekes most. Ültünk a bártetőn,
lejárat-közelben: nő és sör,
csocsót játszottak tizenhat évesek;
sütött és fújt és jó volt látni egymást,
miközben tudtuk, hogy ez csak nagyon hasonlít:
ez nem ugyanaz,
megvolt, nekünk, lejárt a tavasz,
vajon mi értelme volt? Vajon mit jelentett
ülni bártetőkön, csocsózni, zenélni, mászkálni akkor?
Még mindig szól néhol Üllői Úti Fuck,
de nem segít, megfejthetetlen marad
az is, hogy kiléptünk és hogy
hogyan léptünk ki ebből.
Hogy mi múlt el: az marad meg.

Szemközt

Táj, tájak: az ablakon kinézve
sosemvolt gyerekkor rajzolódik, magától,
az üres BMX-pálya kacskaringóján
mosódik össze, tisztára, az idő, a szemléletben
összegyűlik, a távolba fókuszál
a panelsorok összefüggés-rendszere
meg a tévétorony piros háromszög-fényei,
Saab-reklám-sas ül egy házfalon, nézed
a szemközti ablakok sárga pontjait —
elnyúlnak messze fel,
egész a képet lezáró domboldalig:
csillagok folytatják a sort.
Ha szellőztetsz, az ablak lehet, hogy megremeg,
elfordul, de a távolság megmarad,
csak a hideg jön be: a bőr érzékenye
köt össze most a kintivel,
de biztonságban tudhatod magad.
Régi versek szitálnak rád a homályban,
ráncokban megbújnak, szemük csillog, vidámak;
felbuggyan belőlük, kuncogva,
egy-egy féloldalas vagy sutácska rím
az ablak mögül meg csend vagy csak halk suttogás,
az otthonosság meleg, párás illata:
ebbe dőlsz belé majd, remegős-csodálkozva,
kíváncsin, mit hozhat még az éjszaka,
míg el nem jön nagyon puhán, vele és
egymásban a lényeg: a feloldódás, a megnyugvás
a reggeli kurta ébredésig.

Látom a színeket

Olyan az életem, mint egy álom,
olyan édes és bizonytalan,
olyan a május, mint a platán a parton,
olyan szikrázón gyanútlan, mégis mióta áll,
szilárd, olyan valóságosan balesetmentes
a gesztenyefákon a sok óriás virágpamacs,
mint mikor a legtisztább, legpontosabb ívet próbálom
kiszámítani, a kiskör kanyarjában, járókelők között:
mint bárányfelhők, cikáznak lenn a völgyben
mindenfelé virágágyások kavalkádjai,
a szerelem érett gyümölcsként ölembe pottyan,
melengetem, még nézhetem, mielőtt
végleg egyesülnénk, tapogathatom — hamvasan ragad,
nyomot hagy, mint jól olajozott, simán forgó biciklilánc,
olyan a mozdulat összhangja most,
a hídon felfelé eggyel könnyebbre váltok,
hadd suhanjanak mellettem, addig én
gondolok neked még dolgokat,
egy cédrust, például, álldogál a völgy felett
a napsütésben bogjait ősöreg zuzmó lepi,
és nem változik, nem változik;
egy fejkendőt: mintája lobban, a könnyű szélben
talán itt repül nemsokára;
lefelé elfelejtek visszaváltani, minek,
úgyis csak gurultam, amíg nem voltam itt,
a szobrokat borostyán nőtte be.
Látod a színeket? Hallod őket? Körbevesznek,
mint a május, a gesztenyék virágai, az életem.