Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nagy Lea

Bartók plusz Pilinszky plusz Nagy

A világ időben is, térben is végtelen.
Mondá Bartók, miként hallgatom őt,
itt, a pamlagon.
Pilinszky eközben verset prédikál,
hárman vagyunk, hárman,
ebben az aprócska szobában,
mint halak a hálóban,
úgy tátogunk a világnak kifelé,
mikrokozmoszként, múltban, és
jelenben egyszerre.

Valami látomás ez talán,
miközben Bartók régi
bakelitjátszója megszólal,
s forog lassan körbe-körbe.

Túlkiált rajtunk Bartók zenéje,
melyre visszhang sem felel.

Fantazmagória:
Ül a zongoránál,
fekete öltönyben,
ködbe belevész az őszes haja.
Pilinszky feminim mosollyal néz
ki a távolba, a távolban.

Tág szemmel már csak engemet figyel.
Harsogva mesélem Bartóknak,
hogy azt álmodtam, hogy az iskola,
ahová jártam,
Bartók Béla zeneiskola volt,
és hogy abban az intézményben, én
csellót tanultam, és éneket.

Pilinszky is szívesen járt
efféle iskolákba, hol Bartók szól,
s Bartókot tanulnak.

Egyre intenzívebb, ahogyan,
itt és most. Verset kéne írnom,
hogy én, Pilinszky, és Bartók,
ebben a szobában,
hol csak a zongora,
hol csak a mondatok,
hol csak a csend,
miként együtt,
mint a délibábok.

Túl szép, hogy leírjam.

Mondotta volna Bartók,
ezért inkább: D-mollt ütött
a fekete zongorán.

Pilinszky pedig valahol,
valami távoli bolygón,
elmosolyodék.

Miként hallgatok, itt, a pamlagon.