Spanyolnátha művészeti folyóirat

Haász János

Bartók plusz Pilinszky plusz Haász

Hárman a tűz körül, mögöttük egy barlang szája. Egyikük, mélyen barázdált arcú férfi, cigarettát gyújt. Nagyot szív belőle, a füstöt elgondolkodó arccal a csillagos ég felé fújja. Lustán elnyújtóznak a füstkarikák.
— Tudják, én minden életszakaszomra úgy tekintek, mint egy másik életre.
Szél támad. A parázs felizzik, a cigaretta vége felvöröslik.
— Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec — szólal meg ismét. Mintha megállítanák a szavai a szelet, a hangokat, minden evilágit.
— A szél fontos, a szél jó. A nap és a levegő jó — kapcsolódik be a másik, a szikár arcú.
— Van itt ez a barlang. Jártam már ott. Valaki, aki én lehettem, járt már ott — szólal meg ismét az első. A füstkarikák megtelepednek körülötte. Mintha töviskoszorút viselne.
— Mintha töviskoszorút viselne, János — a szikár arcú férfi arcára táncot rajzol a lángok fénye.
Ketten vagyunk Jánosok a tűznél.
— Van itt ez a barlang — ismétli meg a másik férfi. — Amikor ott jártam, az egy másik élet volt.
— Eltévedt, János?
— Megtaláltam az utat, Béla.
— Újjászületett?
— Én nem kívántam megszületni, Béla. A semmi szült és szoptatott.
A földön gitár, üres palackok, csikkek eldobálva. Akit Bélának hívnak, a gitárért nyúl, megpengeti.
— Folytassuk ezt mollban, János.
Ketten vagyunk Jánosok a tűznél. Ismerem a szöveget, ismerem a dallamot. Folytatom. Folytatjuk.
— Szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott.
Egyszerre mondjuk, ő, a János és én, a János. Egyszerre mondjuk és egyszerre hallgattunk el. Bennünk élő emlék és bennünket megalkotó emlékező vagyunk.
— Tud gitározni?
— A barlangban dobolni is. Ott és azt, aminek ahol helye van.
— A tűznél a gitárnak?
— Tűzmadár vagyunk, János — akit Bélának hívnak, ízesen beszél, mélyen zengenek a szavai. Előrehajol, megkotorja a tüzet. Előrehajol János is, a másik, aki nem én. Előrehajolnak, mintha egymás tükörképei lennének, felpiszkálják a tüzet, újra és újra felpiszkálják, a szájukban cigaretta parázslik, arcukat élesen kettémetszi fény és sötét.
— Két fehér súly figyeli egymást, két hófehér és vaksötét súly — a torkomból, mélyről jön a hang. A barlang felől, mélyről jön a hang.
Béla a barlang felé mutat.
— Járt ott?
— Talán. Tudja, én minden életszakaszomra úgy tekintek…
A szikár arcon megfeszül a bőr, mintha egy halotti maszkról száradna le a festék. A halántéknál az erek szinte ledobják magukról.
— Többet kellene hallgatnia, János.
— Többet kellene olvasnia, Béla.
— Igen sokat jelent nekem a zenéje, Béla. De az ember jobban vonzódik azokhoz, akik nem hasonlítanak rá.
— Igen sokat jelentenek nekem az írásai János. De az ember jobban vonzódik… kikhez is?
— Ülsz és ülök. Vesztesz és veszítek — egyszerre mondják, ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a hangerő.
Annyira közel hajolnak egymáshoz, hogy kitakarják a tűz amúgy is gyengülő fényét. Cigarettáik füstjei közös karikába fonja arcukat. Gyolcsba öltözött alak lép ki a barlang sötétjéből.
— Valahol rettenetes csönd van. Effelé gravitálunk — a barlang hangja. Béla hangja. János, aki nem én vagyok hangja. János, aki én vagyok hangja.
A gyolcsba öltözött alak kezeit széttárja, föléjük hajol. Vércseppeket könnyezik, a kövér cseppek legördülnek az arcán, szétporladnak a tűz fölött izzó szikár arcokon.
Ma ontják véremet.